105. Al-Fil – الفيل

105. Surah

Introduction to Surah AL-FIL (THE ELEPHANT) with Sayyid Abul Ala Maududi- Tafhim al-Qur'an - The Meaning of the Qur'an


The Surah derives its name from the word ashab al fil in the very first verse.

Period of Revelation

This is unanimously a Makki Surah; and if it is studied against its historical background it appears that it must have been sent down in the very earliest stage at Makkah.

Historical Background

As we have explained in Surah Al-Buruj above, in retaliation for the persecution of the followers of the Prophet Jesus Christ (peace be on him) in Najran by the Jewish ruler Dhu-Nuwas of Yemen, the Christian kingdom of Abyssinia invaded Yemen and put an end to the Himyarite rule there, and in 52S A. D. this whole land passed under Abyssinian control. This happened, in fact, through collaboration between the Byzantine empire of Constantinople and the Abyssinian kingdom, for the Abyssinians at that time had no naval fleet. The fleet was provided by Byzantium and Abyssinia sent 70,000 of its troops by it across the Red Sea to Yemen. At the outset one should understand that all this did not happen under the religious zeal but there were economic and political factors also working behind it, and probably these were the real motive, and retaliation for the Christian blood was just an excuse. Since the time the Byzantine empire had occupied Egypt and Syria, it had been trying to gain control over the trade going on between East Africa, India, Indonesia, etc., and the Byzantine dominions: from the Arabs, who had been controlling it for centuries, so as to earn maximum profits by eliminating the intermediary Arab merchants. For this purpose, in 24 or 25 B. C., Caesar Augustus sent a large army under the Roman general, Aelius Gallus, which landed on the western coast of Arabia, in order to intercept and occupy the sea route between southern Arabia and Syria). But the campaign failed to achieve its objective on account of the extreme geographical conditions of Arabia. After this, the Byzantines brought their fleet into the Red Sea and put an end to the Arab trade which they carried out by sea, with the result that they were left only with the land route. To capture this very land route they conspired with the Abyssinian Christians and aiding them with their fleet helped them to occupy Yemen.

The Arab historians statements about the Abyssinian army that invaded Yemen are different. Hafiz Ibn Kathir says that it was led by two commanders, Aryat and Abrahah, and according to Muhammad bin Ishaq, its commander was Aryat, and Abrahah was included in it. Then both are agreed that Aryat and Abrahah fell out, Aryat was killed in the encounter, and Abrahah took possession of the country; then somehow he persuaded the Abyssinian king to appoint him his viceroy over Yemen. On the contrary, the Greek and Syrian historians state that when after the conquest of Yemen, the Abyssinians started putting to death the Yamanite chiefs, who had put up resistance, one of the chiefs, named As-Sumayfi Ashwa (whom the Greek historians call Esymphaeus) yielded to the Abyssinians and promising to pay tribute obtained the Abyssinian king’s warrant to be governor over Yemen. But the Abyssinian army revolted against him and made Abrahah governor in his place. This man was the slave of a Greek merchant of the Abyssinian seaport of Adolis, who by clever diplomacy had come to wield great influence in the Abyssinian army occupying Yemen. The troops sent by the Negus to punish him either warned him or were defeated by him. Subsequently, after the death of the king, his successor was reconciled to accept him as his vice regent of Yemen.(The Greek historians write him as Abrames and the Syrian historians as Abraham. Abrahah perhaps is an Abyssinian variant of Abraham, for its Arabic version is Ibrahim).

This man through passage of time became an independent ruler of Yemen. He acknowledged the sovereignty of the Negus only in name and described himself as his deputy. The influence he wielded can be judged from the fact that after the restoration of the dam of Marib in 543 A. D. he celebrated the event by holding a grand feast, which was attended by the ambassadors of the Byzantine emperor, king of Iran, king of Hirah, and king of Ghassan. Its full details are given in the inscription that Abrahah installed on the dam. This inscription is extant and Glaser has published it.

After stabilizing his rule in Yemen Abrahah turned his attention to the objective which from the very beginning of this campaign had been before the Byzantine empire and its allies, the Abyssinian Christians, i. e. to spread Christianity in Arabia, on the one hand, and to capture the trade that was carried out through the Arabs between the eastern lands and the Byzantine dominions, on the other. The need, for this increased because the Byzantine struggle for power against the Sasanian empire of Iran had blocked all the routes of the Byzantine trade with the East. To achieve this objective, Abrahah built in Sana, the capital of Yemen, a magnificent cathedral, called by the Arabian historians al-Qalis, al-Qullais, or al-Qulais, this word being an Arabic version of the Greek word Ekklesia, church.

According, to Muhammad bin Ishaq, after having completed the building, he wrote to the Negus, saying: “I shall not rest until I have diverted the Arabs pilgrimage to it.” Ibn Kathir writes that he openly declared his intention in Yemen and got it publicly announced. He, in fact, wanted to provoke the Arabs into doing something which should provide him with an excuse to attack Makkah and destroy the Ka’bah. Muhammad bin Ishaq says that an Arab, enraged at this public proclamation somehow went into the cathedral and defiled it. Ibn Kathir says this was done by a Quraishite and according to Muqatil bin Suleman, some young men of the Quraish had set fire to the cathedral. Either might have happened, for Abrahah’s proclamation was certainly provocative and in the ancient pre-Islamic age it cannot be impossible that an Arab, or a Quraishite youth, might have been enraged and might have defiled the cathedral, or set fire to it. But it may well also be that Abrahah himself got this done secretly by his own agent so as to have an excuse for invading Makkah and thus achieving both his objectives by destroying the Quraish and intimidating the Arabs. In any case, whatever happened, when the report reached Abrahah that the devotees of the Ka’bah had thus defiled his cathedral, he swore that he would not rest until he had destroyed the Ka’bah.

So, in 570 or 571 A. D., he took 60,000 troops and 13 elephants (according to another tradition, 9 elephants) and set off for Makkah. On the way, first a Yamanite chief, Dhu Nafr by name, mustering an army of the Arabs, resisted him but was defeated and taken prisoner. Then in the country of Khath’am he was opposed by Nufail bin Habib al-Khath’am, with his tribe, but he too was defeated and taken prisoner, and in order to save his life he accepted to serve him as guide in the Arab country. When he reached near Ta’if, Bani Thaqif felt that they would not be able to resist such a big force and feeling the danger lest he should destroy the temple of their deity Lat, too; their chief, Mas’ud came out to Abrahah with his men, and he told him that their temple was not the temple he had come to destroy. The temple He sought was in Makkah, and they would send with him a man to guide him there. Abrahah accepted the offer, and Bani Thaqif sent Abu Righal as guide with him.

When they reached al-Mughammas (or al- Mughammis), a place about 3 miles short of Makkah, Abu Righal died, and the Arabs stoned his grave and the practice survives to this day. They cursed the Bani Thaqif too, for in order to save the temple of Lat they had cooperated with the invaders of the House of Allah. According to Muhammad bin Ishaq, from al- Mughammas Abrahah sent forward his vanguard and they brought him the plunder of the people of Tihamah and Quraish, which included two hundred camels of Abdul Muttalib, the grandfather of the Holy Messenger of Allah (upon whom be His peace). Then, he sent an envoy of his to Makkah with the message that he had not come to fight the people of Makkah but only to destroy the House (i. e. the Ka’bah). If they offered no resistance, there would be no cause for bloodshed. Abrahah also instructed his envoy that if the people of Makkah wanted to negotiate, he should return with their leading chief to him. The leading chief of Makkah at that time was Abdul Muttalib. The envoy went to him and delivered Abrahah’s message. Abdul Muttalib replied:” We have no power to fight Abrahah. This is Allah’s House. If He wills He will save His House.” The envoy asked him to go with him to Abrahah. He agreed and accompanied him to the king. Now Abdul Muttalib was such a dignified and handsome man that when, Abrahah saw him he was much impressed; he got off his throne and sat beside him on the carpet. Then he asked him what he wanted. Abdul Muttalib replied that he wanted the king to return his camels which he had taken. Abrahah said: “I was much impressed when I saw you but your reply has brought you down in my eyes: you only demand your camels but you say nothing about this House which is your sanctuary and the sanctuary of your forefathers.” He replied: “I am the owner of my camels and am requesting you to return them. As for the House, it has its own Owner: He will defend it.” When Abrahah said that He would not be able to defend it against him, Abdul Muttalib said that that rested between Him and him. With this Abdul Muttalib left Abrahah and he restored to him his camels.

One thing which becomes evident is that the tribes living in and around Makkah did not have the power to fight such a big force and save the Ka’bah. Therefore, obviously, the Quraish did not try to put up any resistance. The Quraish on the occasion of the Battle of the Trench (Ahzab) had hardly been able to muster & strength numbering ten to twelve thousand men in spite of the alliance with the pagan and Jewish tribes; they could not have resisted an army 60,000 strong. Muhammad bin Ishaq says that after returning from the camp of Abrahah Abdul Muttalib ordered the Quraish to withdraw from the city and go to the mountains along with their families for fear of a general massacre. Then he went to the Ka’bah along with some chiefs of the Quraish and taking hold of the iron ring of the door, prayed to Allah Almighty to protect His House and its keepers. There were at that time 360 idols in and around the Ka’bah, but on that critical moment they forgot them and implored only Allah for help. Their supplications which have been reported in the books of history do not contain any name but of Allah, the One. Ibn Hisham in his Life of the Prophet has cited some verses of Abdul Muttalib, which are to the following effect:

“O God, a man protects his house, so protect Your House; Let not their cross and their craft tomorrow overcome Your craft. If You will to leave them and our qiblah to themselves, You may do as You please.”

Ibn Jarir has cited Abdul Muttalib’s these verses also, which he had recited in his supplication; “O my Lord, I do not cherish any hope from anyone against them except You. O my Lord, protect Your House from them. The enemy of this House is Your enemy. Stop them from destroying Your settlement.”

After making these supplications Abdul Muttalib and his companions also went off to the mountains.

Next morning Abrahah prepared to enter Makkah, but his special elephant, Mahmud, which was in the forefront, knelt down. It was beaten with iron bars, goaded, even scarified, but it would not get up. When they made it face south, north, or east, it would immediately start off, but as soon as they directed it towards Makkah, it knelt down. In the meantime swarms of birds appeared carrying stones in their beaks and claws and showered these on the troops. Whoever was hit would start disintegrating. According to Muhammad bin Ishaq and Ikrimah, this was smallpox, which was seen in Arabia for the first time in that year. Ibn Abbas says that whoever was struck by a pebble, would start scratching his body resulting in breaking of the skin and falling off of the flesh. In another tradition Ibn Abbas says that the flesh and blood flowed like water and bones in the body became visible. The same thing happened with Abrahah too. His flesh fell in pieces and there arose bores on his body emitting pus and blood. In confusion they withdrew and fled towards Yemen. Nufail bin Habib, whom they had brought as guide from the country of Khatham, was searched out and asked to guide them back to Yemen, but he refused and said: “Now where can one flee when God pursues? The split nose (Abrahah) is the conquered; not the conqueror.”

As they withdrew they were continually falling by the bay and dying. Ata bin Yasar says that all the troops did not perish at the spot; some perished there and others perished by the wayside as they withdrew. Abrahah died in the country of Khath’am.

This event took place at Muhassir by the Muhassab valley, between Muzdalifah and Mina. According to the Sahih of Muslim and Abu Da’ud, in the description of the Holy Prophet’s farewell pilgrimage that Imam Jafar as-Sadiq has related from his father, Imam Muhammad Baqir, and he from Hadrat Jabir bin Abdullah, he says that when the Holy Prophet (upon whom be peace) proceeded from Muzdalifah to Mina, he increased his speed in the valley of Muhassir. Imam Nawawi has explained it saying that the incident of the people of the elephant had occurred there; therefore, the pilgrims have been enjoined to pass by quickly, for Muhassir is a tormented place. Imam Malik in Mu’atta has related that the Holy Prophet said that the whole of Muzdalifah is a fit place for staying but one should not stay in the valley of Muhassir.

This was such a momentous event that it soon spread throughout Arabia and many poets made it the subject of their laudatory poems. In these poems one thing is quite evident that everyone regarded it as a manifestation of Allah Almighty’s miraculous power, and no one, even by allusion, said that the idols which were worshiped in the Ka’bah, had anything to do with it.

The Arabs describe the year in which this event took place as Am al-Fil (the year of the elephants), and in the same year the Holy Messenger of Allah (upon whom be His peace) was born.

Bevezetés az AL-FIL (ELEFÁNT) szúrához Sayyid Abul Ala Maududi - Tafhim al-Qur'an - A Korán Jelentése című munkája nyomán


Az első verssorban szerepel az ashab al-fil, az elefántok gazdái és innen ered a cím.

A kinyilatkoztatás ideje

Egyértelműen mekkai eredetű Szúra. A téma alapján igen korai Mekkai időszakból származik.

Történelmi háttér

Amint a 85. Al-Burudzs (Csillagképek) Szúrában jeleztük, Jézus Krisztus Próféta (béke reá) követői ádáz üldöztetésen estek keresztül Jemenben, Nadzsranban Dhu-Nuwas Zsidó uralkodó alatt, ezért Abesszínia keresztény királysága megtámadta Jement és 525-ben véget vetett a Himyariták királyságának, majd az egész ország Abesszin felügyelet alá került. Az Abesszin győzelem Bizánc szövetségével és támogatásával jött létre, akik tengeri flottát bocsájtottak rendelkezésre, amivel lehetővé vált 70.000 Abesszin katona áthajózása a Vörös tengeren Jemenbe. Naivitás lenne azt feltételezni, hogy a szövetség hátterében a sokat hangoztatott Keresztény vallási összefogás állt. Sokkal inkább gazdasági és politikai tényezők motiválták a döntést, amihez a Keresztények vére, csupán ürügyet biztosított. Mióta Bizánc kontrollja alá vette Egyiptomot, Szíriát, rá akarta tenni a kezét a Kelet és Nyugat közti átmenő kereskedelmi forgalomra India, Indonézia és kelet Afrikai térség között. Az Arabok évszázadokon keresztül jelentős területek felett gyakoroltak befolyást a kelet-nyugati kereskedelemben, ezért a maximum profit érdekében több alkalommal is le akartak velük és közvetítői kereskedelmükkel számolni, karavánútjaikra mások akarták rátenni kezüket. Ennek érdekében az i. e. 24-ben Augusztus császár nagy sereget indított útnak Aelius Gallus vezetésesével, akik Arábia nyugati partjainál vetették meg lábukat és innen elfoglalták a tengeri útvonalakat Arábia és Szíria között. A hadjárat szárazföldön elbukott, mert az extrém éghajlati viszonyokra nem lehetett felkészülve a sereg. Később Bizánc küldte el flottáját a Vörös tengerre és lehetetlenítette el az Arabok tengeri kereskedelmét, így az Arabok a szárazföldi útvonalakra szorultak be. Annak érdekében, hogy Bizánc ezeket az útvonalakat is kezébe kerítse, konspirálniuk kellett az Abesszin Keresztényekkel és támogatniuk kellett őket abban, hogy elfoglalják Jement.

Arab történetírók az Abesszin had Jemeni inváziójáról más és más állításokat fogalmaznak meg. Hafiz Ibn Kathir azt állítja, hogy a sereg két tábornoka Aryat és Abraha volt. Ibn Ishaq szerint Aryat volt a vezér és Abraha alatta szolgált. Abban mindketten egyet értenek, hogy Aryat egy összetűzésben életét vesztette és helyére Abraha állt, aki valahogy meggyőzte királyát, hogy nevezze ki őt helytartójává Jemenben. A Görög és Szíriai történetírók variációja szerint Jemen elfoglalása után az Abesszin katonák hozzáfogtak azoknak a Jemeni törzsfőknek a megöléséhez, akik akár a legkisebb ellenállást tanúsították. Az egyik törzsfő As-Sumayfi Ashwa (a görög történetírásban Esymphaeus) megegyezett az Abesszinokkal, ennek fejében adófizető vazallus státuszt vállalt, de cserébe a király kormányzóvá kellett, hogy kinevezze. Az Abesszin hadak fellázadtak ellene és helyére Abraha került. Ő eredetileg egy Görög kereskedő rabszolgája volt, aki egy Abesszin kikötőben, Adolisban tevékenykedett. Abraha a seregben kamatoztatta tudását és nagy szerepe volt abban, hogy végül el tudták foglalni Jement. A Négus sereget küldött elfogására, de vagy nem jártak sikerrel, vagy vereséget szenvedtek vele szemben. A király halála után, utóda kiegyezett vele és Jemen kormányzó helyettesévé nevezte ki. (A görög történetírás Abrahát Abrames, a Szíriai Abraham néven említi.)

Idővel Jemen független ura vált belőle. Az Abesszin uralkodót, a Négust úgy ismerte el, ha ő lehet a helyettese. Befolyását abból is meg lehet ítélni, hogy amikor a Maribi gát rekonstrukciója befejeződött 543-ban, az átadó ünnepségen nem kisebb személyiségek küldték el nagyköveteiket, mint Bizánc, Perzsia, Hirah és Ghassan, Szíria királya. Erről egy ma is létező felirat őrködik, amit Abraha függesztett a gátra. Miután stabilizálta hatalmát, Abraha azok felé a célok felé fordult, amiért eredetileg Abesszínia és Bizánc uralkodói küldték, csak most már egészen más pozícióban látott hozzá megvalósításukhoz. A célok a Kereszténység terjesztése, valamint Bizáncot a tartományival, piacaival összekötő karavánutak feletti felügyelet megszerzése voltak. Ezek akkor kaptak fokozott jelentőséget, amikor a Perzsa Szaszanida Birodalom minden keletről Bizáncba vezető kereskedelmi útvonalat északon megkaparintott.

Abraha Szanában, Jemen fővárosában nekilátott egy hatalmas katedrális építésének, melyet az Arab történetírók al-Qalisnak, vagy al-Qualisnak neveztek. Ez az elnevezés a görög Ekklesia, (templom) szóból ered. Muhammad bin Ishaq szerint, Abraha a következőket írta a Négusnak: „Addig nem nyugszom, míg az Arab zarándokokat ide nem térítem,” Ibn Kathir megírta róla, hogy ezt a szándékát Jemenben nyíltan hangoztatta és politikai célként hirdette meg. Ürügyet keresett ahhoz, hogy Mekka ellen vonuljon és lerombolja a Kábát, majd a zarándokokat a maga irányába terelje. Muhammed bin Ishaq beszámol arról, hogy Abraha bejelentése után egy Arab bement a katedrálisba és odapiszkított. Ibn Kathir szerint ez egy Quraishita Arab volt. Muqatil bin Suleman egy olyan esetet közöl, hogy egy ifjú Quraish tüzet gyújtott a katedrálisban. Akármi is történt, Abraha bejelentése provokatív volt és az Arabok részéről bármit kiválthatott. Az is lehet, hogy maga Abraha rendezte ezeket az incidenseket saját embereivel, hogy ürügyet biztosítson Mekka megtámadására. Bármi is volt az előzmény, ahogy Abraha fülébe jutott a katedrális meggyalázása, azonnal felesküdött a Kába lerombolására.

570-ben, vagy 571-ben 60.000 harcossal, 13 elefánttal Mekka ellen vonult. Az úton összecsaptak Dhu Nafr Jemeni főnök Arabjaival, akik útját próbálták állni a hadnak, azonban nem sikerült, és aki életben maradt, fogolyként folytatta a sereggel az utat. Amikor Khath’am földjére értek, újabb ellenállásba ütköztek, amit Nufail bin Habib al-Khath’am vezetett, de ő is elbukott, fogságba esett. Élete fejében vállalta, hogy átvezeti a sereget a sivatagon. Ta’if közelébe érve Bani Thaqif felmérte, hogy ekkora sereggel szemben nem tud mit tenni, de legalább saját, Lat nevű bálványnak szentelt templomát megvédi. Főnökük, Mas’ud tárgyalni ment Abraha-hoz és közölte vele, hogy ez a templom nem az, amit keresnek. Az Mekkában van. Ha ezt a templomot békén hagyják, akkor vezetőket ad mellé az útra, akik megmutatják neki az utat Mekkáig. Abraha elfogadta az ajánlatot, így Bani Thaqif delegálta Abu Righalt az útra. Amikor elértek Al-Mughammas-ba, 5 km-re Mekkától, Abu Righal meghalt. Az Arabok mind a mai napig megkövezik sírját. Elátkozzák Bani Thaqifot is, mert saját Lat temploma megvédése érdekében képes volt együttműködést ajánlani a Mekkai Szentély lerombolásához.

Muhammad bin Ishaq szerint al-Mughammas-ból Abraha egy felderítő előőrsöt küldött, akik Tihama és Quraish népeire rátámadtak és zsákmánnyal, köztük Abdul Muttalib (béke reá), a Próféta nagyapjának kétszáz tevéjével tértek vissza táborukba. Ezután Abraha küldöttséget indított útnak Mekkába azzal az üzenettel, hogy nem harcolni, hanem a Kábát lerombolni jött. Ha nem állnak ellent, elkerülik a vérontást. Abraha felajánlotta azt is, ha Mekka tárgyalni akar, akkor küldöttségével együtt jöjjön el hozzá a város vezetője. Ekkor ez a személy Abdul Muttalib volt. Ő ezt a választ adta: „Nincs erőnk ahhoz, hogy megküzdjünk Abrahával. Ez Allah Háza. Ha akarja, akkor Ő megvédi házát.” A küldöttség arra kérte Abdul Muttalibot, hogy menjen velük személyesen Abrahához. Amikor Abraha meglátta őt, leszállt trónjáról és mellé ült a szőnyegre. Abraha megismételte ajánlatát, de Abdul Muttalib nem tárgyalt másról, csak a kétszáz tevéjét kérte tőle vissza. Abraha így szólt: „Lenyűgözött, hogy idejöttél, de válaszoddal lejjebb kerültél szememben. Te csak a kétszáz tevédet akarod vissza és nem szólsz semmit a Házról, ami a ti és ősatyáitok Szent Helye?” Abdul Muttalib így válaszolt: „Én a tevéim tulajdonosa vagyok, és arra kérlek, add vissza azokat nekem. A Háznak is van Tulajdonosa, Aki ha kell, megvédi azt.” Abraha azt mondta, hogy senki nem tud ellene tenni semmit, de Abdul Muttalib rá és Istenre hagyta a Ház dolgát. Abraha visszaadta a tevéket és Abdul Muttalib távozott.

A Mekkai és az azt körbevevő törzsek számára egyértelmű volt, hogy maguk nem tudnak mit tenni a Kába megvédése érdekében. Ezért Quraish meg se próbált ellenállni. Később, az „Árok”csata idején is csak 10-12 ezer főt tudtak kiállítani, amibe beleszámított a Zsidó és más pogány törzsek támogatása. Mit tudtak volna kezdeni az itt felsorakozott 60.000-es sereggel?

Mohammed bin Ishaq közli, hogy Abraha táborából visszatérve, Abdul Muttalib elrendelte a város kiürítését. Az emberek a közeli hegyekbe menekültek családjaikkal, félve a tömegmészárlásoktól. Majd Abdul Muttalib néhány Quraish főemberrel a Kábához ment, a záró vasgyűrűt a Ház ajtajára helyezte és a Mindenható Allahhoz imádkozott, hogy oltalmazza meg Házát. Akkoriban 360 bálvány gyülemlett fel a Kába körül, de ebben a kritikus helyzetben mindegyikről megfeledkezett. Könyörgése csak Allahhoz szólt egyedül. Ibn Hisham idéz néhány sort ebből a Prófétai Életút c. művében:

„Ó, Isten! Az ember megvédi házát, Te is védd meg Házadat. Ne engedd, hogy keresztjük és jelképeik holnap legyőzzék a Te jelképedet. Tégy úgy, ahogy Te akarsz.”

Ibn Dzsarir ekképpen idézi Abdull Muttalib könyörgését: „Ó, Uram! Nem dédelgetünk reményeket senki másban, csak Tebenned. Uram! Védd meg Házadat tőlük! A ház ellensége a Te ellenséged. Állítsd meg őket, nehogy lerombolják helyedet!”

A könyörgés után Abdul Muttalib és kísérete szintén a hegyekbe ment. Másnap reggel Abraha megtette az előkészületeket Mekka elfoglalására. Kedvenc elefántja, Mahmud, a vezérelefánt, azonban térdre ereszkedett. Ütötték vasrudakkal, korbáccsal, míg bőre fel nem hasadt, de akkor sem kelt fel. Ha dél, észak, vagy kelet felé fordították, azonnal kész volt engedelmeskedni, de ha Mekka felé kellett mennie, nyomban letérdelt. Egyszerre csak madárrajok tűntek fel és mindegyik a csőrében és karmai közt kavicsot cipelt, melyeket a seregre zúdítottak. Akit eltalált, az összeesett. Mohammad bin Ishaq és Iqrima szerint himlő lehetett, amit első alkalommal jegyeztek fel ebben az évben Arábiában. Ibn Abbas arról írt, hogy akit egy kavics eltalált, vakarni kezdte testét, míg bőre fel nem szakadt és a csupasz hús ki nem esett belőle. Egy másik Hadisz Abbas nyomán arról számol be, hogy hús és vér folyóssá váltak, a csont pedig láthatóvá lett. Abraha sem kerülhette el sorsát. Húsa darabokra szakadt, csontjai kilátszódtak és elvérzett. Aki csak tudott, Jemen felé menekült. Nufail bin Habibot a Khathamok földjéről, aki vezetőjük volt, most arra kérték, vigye vissza őket Jemenbe, de nem állt kötélnek. Így szólt: „Ha Isten üldöz, ugyan hova tudsz menekülni? A hasadt orrú (Abraha) hódítóból meghódított lett.”

Amint visszavonultak, folyamatosan hullottak úton-útfélen. Ata bin Yaser azt írja, hogy az egész sereg nem ott, helyben semmisült meg. Volt, aki ott lelte halálát, de volt, akit visszavonulás közben, az úton érte végzete. Abraha Khatham földjén halt meg.

A madarak támadása Muhassir helységben, a Muhassab völgyben történt Muzdalifa és Mina között. Muslim Szahihja és Abu Daud szerint (amit Dzsafar as-Sadiq hallott apjától, Imám Muhammad Baqirtól és Dzsabir ibn Abdulláhtól hallott), a Próféta Búcsúzarándoklatán Muzdalifából Minába ment, de amikor Muhassir völgyébe ért, sietősebbre vette lépteit. Imam Nawawi ezt úgy magyarázta, hogy az elefánt incidens ott történt, ezért a zarándokoknak gyorsítaniuk kell azon a helyen, mivel Muhassir baljós hely. Imam Malik a Mu’atta c. munkájában a Prófétát idézve azt közli, hogy nyugodtan lehet tartózkodni Muzdalifában, de nem szabad elidőzni Muhassir völgyében.

Ez annyira emlékezetes esemény volt, hogy híre hamar elterjedt Arábiában, sok költő ebből dicshimnuszokat szerzett, minden zugban megénekelték. A versek egy lényeges közös eleme az volt, hogy egyik sem dicsőített bálványokat, kizárólag Allahnak tulajdonították a csodát. Az Ő manifesztálódását látták a Kába megmaradásában és Abraha seregének pusztulásában.

Az Arabok ezt az évet az elefánt évének hívják. Ebben az évben született Mohammed Próféta (béke reá).

Total Verses: 5 Összes vers:


Surah 105

105. szura

Total Verses: 5Összes vers: 5
Revealed in: MeccaKinyilatkoztatva: Mekka

بِسْمِ ٱللَّهِ ٱلرَّحْمَٰنِ ٱلرَّحِيمِ
(1 : 1)

In the name of God, Most Gracious, Most Merciful

A Mindenható és Könyörületes Allah nevében

أَلَمْ تَرَ كَيْفَ فَعَلَ رَبُّكَ بِأَصْحَٰبِ ٱلْفِيلِ
(105 : 1)
1. Seest thou not how thy Lord dealt with the Companions of the Elephant [1]?

1. Nem láttad tán, mit tett Urad az Elefánt gazdáival [1]?

أَلَمْ يَجْعَلْ كَيْدَهُمْ فِى تَضْلِيلٍۢ
(105 : 2)
2. Did He not make their treacherous plan go astray?

2. Nem vitte tán fondorlatukat (messzi) tévelygésbe?

وَأَرْسَلَ عَلَيْهِمْ طَيْرًا أَبَابِيلَ
(105 : 3)
3. And He sent against them Flights of Birds [2],

3. És Madarak raját küldte ellenük [2],

تَرْمِيهِم بِحِجَارَةٍۢ مِّن سِجِّيلٍۢ
(105 : 4)
4. Striking them with stones of baked clay [3].

4. Mik kénköves esőt szórtak rájuk [3].

فَجَعَلَهُمْ كَعَصْفٍۢ مَّأْكُولٍۭ
(105 : 5)
5. Then did He make them like an empty field of stalks and straw, (of which the corn) has been eaten up [4].

5. És olyanná tette meg őket akár a feletetett tarló [4].


[1] The incident happened in the very year of the holy Prophet’s birth, barely two months before it. These were the troops of Abrahah the Abyssinian, who invaded Makkah with a large army, in which were some elephants. See Introduction to this Surah.

[1] Ez az eset a Próféta születésének évében történt, hozzávetőleg két hónappal azelőtt. Abraha Abesszin katonái nagy sereggel érkeztek Mekka bevételére és elefántokat is bevetettek. Lásd a Szúra bevezetőjét.

[2] The miracle consisted in the birds coming in large flights and flinging stones at the army which destroyed the whole of Abrahah’s army.

[2] Bekövetkezett a csoda. Madarak hatalmas raja érkezett és apró kődarabokat, kavicsokat hullajtottak le Abraha seregére és teljes egészében elpusztítottak azt.

[3] Sijjil: see 11:82. The word also occurs at 15:74. Stones of baked clay, or hard as baked clay, are part of the miracle in the story.

[3] „Szidzsil” lásd 11:82. Ez a szó itt fordul elő még: 15:74. Agyag, vagy cserépdarabokhoz hasonlító kéntartalmú kövecskék, melyek a csoda részét képezik

[4] A field, from which all the corn has been eaten up and only straw with stalks or stubble is left, is a field dead and useless. And such was the army of Abrahah,- dead and useless.

The lesson to be drawn is twofold. For the Pagan Quraysh of Makkah it was: Allah will protect His own; if you persecute the holy Prophet, he is greater than the mere building of the Ka’bah: will not Allah protect him? For men in all ages it is: ‘a man intoxicated with power can prepare armies and material resources against Allah’s holy Plan; but such a man’s plan will be his own undoing; he cannot prevail against Allah’.

[4] Olyanná lettek, mint egy éhes csorda által lelegelt tarló, ami kopáran maradt. Ez lett Abraha seregéből.

A történetnek két tanulsága van. Egyrészt a Pogány Quraish részéről: Allah megvédi azt, ami az Övé. Ha üldözitek a Prófétát, ő nagyobb és több Allah szemében, mint a Kába köve. Azt gondoljátok tán, hogy Allah őt nem fogja megvédeni? A másik tanulság minden kor emberének szól: Akit megrészegít saját hatalma, akármekkora sereget összeállíthat, akármekkora forrást, arzenált mobilizálhat, Allah Terve ellen nincs esélye és saját vesztébe rohan.