063. Al-Munafiqoon – المنافقون

63. Surah

Introduction to Surah AL-MUNAFIQOON (THE HYPOCRITES) with Sayyid Abul Ala Maududi- Tafhim al-Qur'an - The Meaning of the Qur'an


The Surah takes its name from the sentence Idha jaa kal-munafiquna of verse 1. This is the name of the Surah as well as the title of its subject matter, for in it a review has been made of the conduct and attitude of the hypocrites themselves.

Period of Revelation

As we shall explain below this Surah was sent down either during the Holy Prophet’s return journey from his campaign against Bani al- Mustaliq, or immediately after his arrival back at Madinah, and we have established by argument and research in the Introduction to Surah An-Nur that the campaign against Bani al-Mustaliq had taken place in Sha’ban A. H. 6: Thus, the date of the revelation of this Surah is determined precisely.

Historical Background

Before we mention the particular incident about which this Surah was sent down, it is necessary to have a look at the history of the hypocrites of Madinah, for the incident that occurred on this occasion was not a chance happening but had a whole series of events behind it, which ultimately led up to it.

Before the Holy Prophet’s emigration to Madinah the tribes of the Aus and the Khazraj, fed up with their mutual rivalries and civil wars, had almost agreed on the leadership of one man and were making preparations to crown him their king. This was Abdullah bin Ubayy bin Salul, the chief of the Khazraj. Muhammad bin Ishaq has stated that among the people of Khazraj his authority was never contested and never had the Aus and the Khazraj rallied to one man before this. (Ibn Hisham, vol. II, p. 234)

Such were the conditions when the voice of Islam reached Madinah and the influential people of both the tribes started becoming Muslims. When before the Emigration, invitation was being extended to the Holy Prophet (upon whom be Allah’> peace) to come to Madinah, Hadarat Abbas bin Ubadah bin Nadlah Ansari wanted to defer this invitation for the reason that Abdullah bin Ubayy also might join in the declaration of allegiance and invitation to the Holy Prophet, so that Madinah might become the center of Islam by common consent. But the delegation that arrived in Makkah to declare their allegiance did not give any importance to the proposal of Abbas bin Ubadah, and a 11 its members, who included 75 men from both the tribes, became ready to invite the Holy Prophet in the face of every danger. (lbn Hisham, vol. II, P. 89). We have given the details of this event in the Introduction to Surah Al-Anfal.

Then, when the Holy Prophet arrived in Madinah, Islam had so deeply penetrated every house of the Ansar that Abdullah bin Ubayy became helpless and did not see any other way to save his leadership than to become a Muslim himself. So, he entered Islam along with many of his followers from among the chiefs and leaders of both the tribes although their hearts were burning with rage from within. Ibn Ubayy in particular was filled with grief, for the Holy Prophet (upon whom be Allah’s peace) had deprived him of his kingship. For several years his hypocritical faith and grief of being deprived of his kingdom manifested itself in different ways. On the one hand, when on Fridays the Holy Prophet (upon whom be Allah’s peace) took his seat to deliver the Sermon, Abdullah bin Ubayy would stand up and say “O people, the Messenger of Allah is present among you, by whom Allah has honored you; therefore, you should support him and listen to what he says and obey him.” (Ibn Hisham, vol. III, p. 111). On the other, his hypocrisy was being exposed day by day and the true Muslims were realizing that he and his followers bore great malice against Islam, the Holy Prophet and the Muslims.

Once when the Holy Prophet was passing on the way Abdullah bin Ubayy spoke to him in harsh words. When the Holy Prophet complained of it to Hadrat Sa’d bin Ubadah; he said: “O Messenger of Allah, don’t be hard on him, for when Allah sent you to us we were making a diadem to crown him, and, by God, he thinks that you have robbed him of his kingdom.” (Ibn Hisham vol: II, pp. 237-238).

After the Battle of Badr when the Holy Prophet (upon whom be Allah’s peace) invaded the Jewish tribe of Bani Qainuqa on their breaking the agreement and un provoked revolt, this man stood up in support of them, and holding the Holy Prophet by his armor, said: “These 700 fighters have been helping and protecting me against every enemy; would you cut them down in one morning? By God, I will not leave you until you pardon my clients.” (Ibn Hisham, vol. III, pp. 5l- 52).

On the occasion of the Battle of Uhud this man committed open treachery and withdrew from the battlefield with 300 of his companions. One should note that at this critical moment when he so acted, the Quraish had marched upon Madinah with 3,000 troops and the Holy Prophet had marched out with only 1,000 men to resist them. Of these 1,000 this hypocrite broke away with 300 men and the Holy Prophet was left with only 700 men to meet 3,000 troops of the enemy in the field. After this incident the common Muslims of Madinah came to realize fully that he was certainly a hypocrite and his those Companions also were found who were his associates in hypocrisy. That is why when on the very first Friday, after the Battle of Uhud, this man stood up as usual to make a speech before the Holy Prophet’s Sermon, the people pulled at his garment, saying “Sit down you are not worthy to say such things.” That was the first occasion in Madinah when this man was publicly disgraced. Thereupon he was so filled with rage that he left the mosque jumping over the heads of the people. At the door of the Mosque some of the Ansar said to him, “What are you doing? Go back and ask the Holy Prophet (upon whom be Allah’s peace) to pray for your forgiveness.” He retorted “I do not, want him to pray for my forgiveness.” (Ibn Hisham, vol. III, p. 111).

Then in A. H. 4 the Battle of Bani an-Nadir took place. On this occasion he and his companions supported the enemies of Islam even more openly. On the one side, the Holy Prophet (upon whom be Allah’s peace) and his devoted Companions were preparing for war against their enemy, the Jews, and on the other, these hypocrites were secretly sending messages to the Jews to the effect: “Stand firm we are with you: if you are attacked, we will help you, and if you are driven out, we too will go out with you.” The secret of this intrigue was exposed by Allah Himself, as has been explained in Surah Al-Hashr: 11-17 above.

But in spite of being so exposed the reason why the Holy Prophet (upon whom be Allah’s peace) was still treating him kindly was that he had a large band of the hypocrites behind him. Many of the chiefs of both the Aus and the Khazraj were his supporters. At least a third of the population of Madinah consisted of his companions, as became manifest on the occasion of the Battle of Uhud. Under such conditions it was not prudent to wage a war with these internal enemies combined with the external enemies. On this very account, in spite of being fully aware of their hypocrisy the Holy Prophet continued to deal with them according to their apparent profession of faith for a long time. On the other hand, these people too neither possessed the power nor the courage to fight the believers openly as disbelievers, or to join hands with an invader and face them in the battlefield. Apparently they were a strong hand but inwardly they had the weakness which Allah has vividly portrayed in Surah Al-Hashr: 12-14. Therefore; they thought their well being lay only in posing as Muslims. They came to the mosque, offered the prayers gave away the zakat, and would make tall oral claims to the faith, which the true Muslims never felt the need to do. They would offer a thousand justifications for each of their hypocritical acts by which they would try to deceive their compatriots, the Ansar, into believing that they were with them. By these designs they were not only saving themselves from the disadvantages which could naturally accrue if they separated themselves from the Ansar brotherhood, but also taking advantage of the opportunities to make mischief which were available to them as members of the Muslim brotherhood.

These were the causes which enabled Abdullah bin Ubayy and like minded hypocrites to get an opportunity to accompany the Holy Prophet (upon whom be Allah’s peace) in his campaign against the Bani al-Mustaliq, and they simultaneously engineered two great mischiefs which could shatter the Muslim unity to pieces. However, by virtue of the wonderful training in discipline that the Muslim; had received through the pure teaching of the Quran and the companionship of the Holy Prophet (upon whom be peace) both mischiefs were stopped in time, and the hypocrites themselves were disgraced instead. One of these was the mischief that has been mentioned in Surah An-Nur above, and the other which has been mentioned in this Surah.

This incident has been related by Bukhari, Muslim, Ahmad, Nasai, Tirmidhi, Baihaqi, Tabari, Ibn Marduyah, Abdur Razzaq, lbn Jarir Tabari, Ibn Sa’d and Muhammad bin Ishaq through many reliable channels. In some traditions the expedition in which it took place has not been named, and in others it has been connected with the Battle of Tabuk. But the authorities on the battles fought by the Holy Prophet and history are agreed that this incident took place on the occasion of the campaign against the Bani al- Mustaliq. The following seems to he the real story when all the traditions are read together.

When after crushing down the power of Bani al- Mustaliq the Islamic army had made a halt in the settlement at the well of al Muraisi. Suddenly a dispute arose between two men on taking water from the well; One of them was Jehjah bin Masud Ghifari, a servant of Hadrat Umar appointed to lead his horse. The other was Sinan bin Wabar al-Juhani, whose tribe was an ally of a clan of the Khazraj. Harsh words between them led to fighting and Jehjah kicked Sinan, which the Ansar, on account of their ancient Yamanite tradition, took as a great insult and disgrace. At this Sinan called out the men of Ansar and Jehjah the Emigrants for help. Hearing about the quarrel Ibn Ubayy started inciting and calling the men of the Aus and the Khazraj to come out and help their ally. From the other side some Emigrants also came out. The dispute might have led to a fight between the Ansar and the Muhajirin themselves at the very place where they had just fought an enemy tribe jointly and crushing it had halted in its own territory. But hearing the noise the Holy Prophet (upon whom be peace) emerged and said : “what is this call of paganism? What have you to do with such a call? Leave it, it is a dirty thing.” Thereupon the leading men of the two sides met and settled the dispute; Sinan pardoned Jehjah and peace was restored. After this every person whose heart was disaffected came to Abdullah bin Ubayy and they all said to him, “Until now we had our hopes attached to you and you were protecting us, but now it seems you have become a helper of these paupers against us. Ibn Ubayy was already enraged: These words made him burst out, thus: “This is what you have done to yourselves. You have given these people shelter in your country, and have divided your property among them. So much so that they have now become our rivals. Nothing so fits us and the paupers of Quraish (or the Companions of Muhammad) as the ancient saying ‘Feed your dog to fatten it and it will devour you.’ If you hold back your property from them, they would go elsewhere. By God, when we return to Madinah, the honorable ones will drive out from it the mean ones.”

Zaid bin Arqam, a young boy, also happened to be present in the assembly at that time. He heard this and mentioned it before his uncle, and his uncle who was one of the Ansar chiefs went to the Holy Prophet (upon whom be peace) and told him the whole story. The Holy Prophet called Zaid and asked him what had happened and he repeated every word of what he had heard. The Holy Prophet said, “Zaid, you are perhaps displeased with Ibn Ubayy; you might have been mistaken in hearing; you might have imagined Ibn Ubayy said this.” But Zaid was sure and firm. He said, “No, I swear by God I have heard him say this and that.”

When Hadrat Umar came to know of this, he came to the Holy Prophet and said: “Please allow me to put this hypocrite to the sword. Or, if you do not think it is fit to give me the permission you may tell Muadh bin Jabal, or Abbad bin Bishr, or Sad bin Mu’adh, or Muhammad bin Maslamah from among the Ansar, to go and kill him. “But the Holy Prophet said: “No, the people will say Muhammad kills his own Companions.” After this he ordered the people to set off immediately, although it was at a time when the Holy Prophet was not accustomed to travel. The forced march continued for 30 hours at a stretch so that the people became exhausted. Then he halted, and as soon as they touched the ground they fell asleep. This he did to distract their minds from what had happened at the well of al-Muraisi.

By and by the news spread among the Ansar soldiers and it enraged them against Ibn Ubayy. The people advised him to go to the Holy Prophet (upon whom be Allah’s peace) and request for his forgiveness, but he retorted : “You asked me to believe in him, and I believed in him; you asked me to pay the zakat on my property, and I paid the zakat too; now the only thing left is that I should bow down to Muhammad.” This further enraged the believing Ansar and everyone’ started reproaching and cursing him roughly. When the caravan was about to enter Madinah, Abdullah, the son of Abdullah bin Ubayy, stood before his father with a drawn out sword, and said: “You had said that when you reached Madinah, the honorable ones would drive out the mean ones. Now, you will know who is honorable you or Allah and His Messenger. By God, you cannot enter Madinah until the Messenger of Allah (upon whom be Allah’s peace) permits you to enter.” At this Ibn Ubayy cried out: “O people of Khazraj, look, my own son is preventing me from entering Madinah.”

The people conveyed this news to the Holy Prophet, and he said : “Tell Abdullah to let his father come home.” Abdullah said, “If this is the Holy Prophet’s order, then you may enter.” Thereupon the Holy Prophet said to Hadrat Umar: “Now what do you think, Umar? Had you killed him on the day when you asked my permission to kill him, many people would have trembled with rage. Today if I order them to kill him, they will kill him immediately.” Hadrat Umar replied “By God, I realize there was greater wisdom behind what the Apostle of Allah said than what I said.”‘

These were the circumstances under which this Surah was sent down most probably after the Holy Prophet’s return to Madinah.

Bevezetés az Al-Munafiqun (Képmutatók) szúrához Sayyid Abul Ala Maududi - Tafhim al-Qur'an - A Korán Jelentése című munkája nyomán


Az első vers mondatából származik a mondat: idha dzsaa kal-minafiquna (ha jönnek hozzád a képmutatók). A cím mellett a Szúra a képmutatók magatartását mutatja be.

A kinyilatkoztatás ideje

Szúra vagy útban visszafelé a Bani Mustaliq elleni hadjáratról, vagy a Próféta megérkezésekor Medinába, nyilatkoztatott ki. Ennek ideje pontosan ismert, mert ekkor született a 24. An-Noor (Világosság) Szúra is a Hidzrsa 6 esztendejében.

Történelmi háttér

Mielőtt az eset leírásába belemennénk, melynek kapcsán a Szúra megszületett, szükséges felvilágosítást adni a Medinai Hipokriták hátteréről.

Mielőtt a Próféta (béke reá) Medinába jött, az Awasz és Khazradzs törzsek megelégelték egymás közti rivalizálásukat, viszálykodásaikat és megállapodtak egy közös vezetésben, egy személy kiválasztásában, aki mindnyájuk királya lesz. Ez lett volna Abdullah bin Ubayy bin Salul, a Khazradzsok főnöke. Mohammad bin Ishaq azt közölte, hogy a Khazradzsok között soha nem vitatták személyét és az Awasz-ok is elfogadták. (Ibn Hisham, vol. II. p. 234).

Ez volt a helyzet akkor, amikor az Iszlám elérte Medinát és mindkét törzs meghatározó emberei felvették a hitet. Még azelőtt, hogy a Próféta (béke reá) a Medinába szóló meghívást megkapta volna, Abbas bin Ubadah bin Nadlah Ansari el akarta tolni a Próféta Medinába érkezését, amíg Abdallah Ubayy szintén csatlakozik a szövetségesi nyilatkozathoz és a meghíváshoz, mert így szándékai szerint Medina közmegállapodás alapján vált volna az Iszlám központjává. De a küldöttség, amely tető alá hozta Mekkában a szövetségesi megállapodást, nem tulajdonított jelentőséget Abbas bin Ubadah javaslatának és mindkét törzsből összesen 75 fő, minden veszélyt felvállalva a Prófétát Medinába hívta. (Ibn Hisham, vol. II. P. 89). A 8. Szúra Al-Anfal (Hadizsákmány) bevezetőjében ezt részletesen tárgyaljuk.

Amikor a Próféta Medinába érkezett, az Iszlám mélyen gyökeret vert és behatolt az Anszarok (Pártfogók) házaiba. Ez ellen Abdallah bin Ubayy nem tehetett semmit és nem volt más hátra, minthogy ő is felvegye az Iszlámot, ha a város vezetésében benn akar maradni. Több más törzsi vezetővel úgy vették fel a hitet, hogy belül majd szétvetette őket a düh. Abdullah bin Ubayy különösen bánta a Próféta érkezését, hiszen egyedül ez akadályozta meg abban, hogy király legyen. Éveken keresztül ez dolgozott benne, ami áthatotta gondolatait és cselekedeteit. Amikor péntekenként a Próféta (béke reá) szentbeszédet tartott, Abdulla bin Ubayy rendszerint ezelőtt felállt és így szólt: „Ó emberek! Allah Prófétája van köztetek, kivel Allah tisztelt meg benneteket. Ezért támogassátok őt, halljátok és engedelmeskedjetek neki.” (Ibn Hisham, vol. III, p. 111.) Képmutatását nem tudta tagadni, Iszlám ellenességét gúnnyal, a Próféta és a Muszlimok elleni indított lejárató kampányokkal érzékeltette.

Egy alkalommal, amikor a Próféta az utcán sétált, Abdullah bin Ubayy durva szavakkal sértegette őt. Amikor a Próféta elpanaszolta az esetet Sa’d bin Ubadahnak, ő ezt válaszolta: „Ó Allah Prófétája! Ne légy kemény vele. Mikor Allah téged hozzánk küldött, mi éppen a koronázására készültünk és Istenemre, azt hiszi, hogy te loptad el a királyságát!” (Ibn Hisham, vol. II. p 237-238).

A Badri ütközet után, amikor a Próféta (béke reá) támadást intézett egyezségszegés és lázadásszervezés miatt Bani Qainuqa Zsidó nemzetség ellen, Abdallah bin Ubayy melléjük állt és a Próféta páncélingjét megragadva így szólt: „Ez a 700 harcos segített és védett az ellenségeimmel szemben. Te meg egy reggelen mindet levágnád? Istenemre, nem megyek el tőled addig, míg meg nem bocsájtasz védenceimnek.” (Ibn Hisham, vol. III. p. 51-52).

Az Uhudi csata idején ez az ember nyílt árulást követett el, amikor 300 harcosát visszahívta a csatamezőről. Amikor ez az eset megtörtént, Quraish 3000 katonával vonult Medina ellen, míg a Prófétának csak 1000 harcosa volt, hogy feltartóztassa. Ebből az 1000-ből hívott vissza 300 férfit ez a Hipokrita és a Prófétának csak 700 katonája maradt a 3000-el szemben. Ezután a legegyszerűbb emberek is tudták Medinában, ki Abdallah bin Ubayy és az ő társasága. Ezért történhetett, hogy amikor az Uhudot követő első pénteken Abdullah újból felállt, hogy a szokásos beszédét megtartsa, az emberek ruhájánál fogva cibálták vissza a földre és mondták: „Te nem vagy arra méltó, hogy itt beszélj.” Ez volt az első alkalom Medinában, hogy megszégyenítették. Haragra gerjedt és az emberek fejei fölött átugrálva elhagyta a mecsetet. A mecset bejáratánál egy Anszar így szólt hozzá: „Mit csinálsz? Menj vissza és kérd meg a Prófétát (béke reá), hogy imádkozzon bűnbocsánatért részedre.” Erre ő: „Nem akarom, hogy ő bűnbocsánatot kérjen nekem.” (Ibn Hisham, vol. III, p. 111).

A Hidzsra 4 évében történt a Bani an-Nadir elleni csata. Ekkor még nyíltabban támogatta Abdallah a Muszlimok ellenségeit. Míg a Próféta (béke reá) és elkötelezett követői a harcra készültek, addig a Hipokriták titkos üzenetet küldtek a Zsidóknak ezzel a tartalommal: „Tartsatok ki, mi veletek vagyunk. Ha megtámadnak titeket, segíteni fogunk. Ha elűznek benneteket, veletek megyünk.” Ezt az összeesküvést Allah fedte fel és kinyilatkoztatta az 59. Al-Hashr (Számvetés) Szúra 11-17 verseiben.

Annak ellenére, hogy tudta és ismerte, a Próféta (béke reá) mégis nyájas és lágyszívű volt vele. Sok képmutató állt mögötte. Az Awasz és Khazradzs főnökök többsége támogatta őt. Medina lakósságának fele a befolyása alatt állt, amit jól mutatott az Uhudi ütközet. Ilyen körülmények között nem lett volna szerencsés háborút kezdeményezni a belső ellenséggel, amikor külsőkből is volt elég. Képmutatásukat elfogadva, a Próféta nagy türelemmel viseltetett irántuk hosszú időn keresztül. Ezeknek az embereknek nem volt bátorságuk, hogy hitetlenekként a hívők elé álljanak és nyíltan felvállalják kilétüket és ahhoz is gyávák voltak, hogy velük együtt kivonuljanak a harcmezőre szembenézni az ellenséggel. A városon belül fontos tényezők voltak, de Allah gyenge jellemet osztott rájuk, ahogy az 59. Al-Hashr (Számvetés) Szúra 12-14 versei jól leírják. Úgy gondolták, hogy jólétük a Muszlimok kezében van. Ezért eljártak a mecsetbe, imádkoztak, Zakat adót fizettek és hitvallást tettek olyankor is, amikor nem kellett volna. Ezrével hozták fel Hipokrita tetteik igazolására érveiket, melyekkel Anszar honfitársaikat félrevezették, hogy azt higgyék, midig is velük voltak. Ezzel nem csak attól mentették meg magukat, hogy az Anszaroktól szeparálják magukat, mert az végzetes lett volna számukra, hanem azt is bizonyítani akarták, hogy ők a Muszlim Testvériség részei.

Ez állt a háttérben akkor, amikor Abdullah bin Ubayy és Hipokrita kísérői lehetőséget kaptak, hogy a Prófétával (béke reá) kivonuljanak Bani Mustaliq ellen és egyszerre két ármányt szőjenek, melyekkel a Muszlim egységet aláaknázzák. A Korán tiszta tanításainak, a Próféta egyenes jellemének és a Muszlimok erényének, magas moráljának köszönhetően egyik tervük sem sikerült, lelepleződtek és maguk szégyenültek meg. Az egyik ármányuk a 24. An-Nur (Világosság) Szúrában, a másik ebben kerül terítékre.

Az esetet Bukhari, Muslim, Ahmad, Nasai, Tirmidhi, Baihaqi, Tabari, Ibn Marduyah, Abur Razzaq, Ibn Dzsarir Tabari, Ibn Sa1d és Muhammad bin Ishaq közli számos megbízható hivatkozási láncon keresztül. Számos Hadiszban nem nevezik meg, melyik hadjárathoz kötődött az eset, de néhányuk a Tabuki csata idejéhez köti. Amiben mindenki egyetért, hogy az eset Bani Mustaliq elleni kivonuláshoz kapcsolódik.

A Bani Mustaliq-kal szemben megvívott harc után a sereg Muraisi-nál tartott pihenőt. Egyszer vita kerekedett két férfi között a kútnál, akik vízért mentek. Az egyikük Dzsehdzsah bin Masud Ghifari, Omar szolgálója volt, aki az ő lovát vezette oda. A másik Sinan bin Wabar al-Dzsuhani, akinek törzse a Khazradzsokkal állt szövetségben. A durva szavak tettlegességgé fajultak és Dzsehdzsah megütötte Sinant, aki Anszar volt és az ő az egykori Jemenita tradíciója alapján, ez hatalmas megszégyenítésnek számított. Ekkor Sinan az Anszarokat, Dzsehdzsah pedig a Menekülteket (Muhadzsir) hívta segítségül. Abdallah bin Ubayy hírét vette az esetnek és szólította az Awasz és Khazradzs törzseket, menjenek és segítsék szövetségeseiket. Néhány Muhadzsir is csatlakozott. A vita akár fegyveres leszámolássá is fokozódhatott volna az Anszarok és Muhadzsirok között, ami nagyon kellemetlen lett volna, hisz éppen győzelmet arattak az ellenségük felett és jelenleg még ellenséges területen állomásoztak. A Próféta meghallotta a zajokat és így szólt: „Mi ez a pogány viselkedés? Mire mentek ezzel a hívással? Hagyjatok fel ezzel a mocsokkal!” A két szembenálló fél leült, megbeszélték és elrendezték a vitát. Sinan elnézést kért Dzsehdzsahtól és helyreállt a béke. Ezt követően azok, kiket érintett Abdullah bin Ubayyi viselkedése, így szóltak hozzá: „Eddig élt bennünk a remény, hogy velünk vagy és védelmünkre kelsz, de úgy látszik, hogy te azokat támogatod, kik ellenükre kelnek. Ibn Ubayy feldühödött: „Ezt magatok csináltátok. Ezeknek az embereknek ti adtatok fedelet az országotokban és ti osztottátok meg velük javaitokat. Ma pedig riválisaitok. Mi illene hozzánk jobban, mint Quraish nincstelenjei! Ahogy egy mondás mondja: Addig eteted a kutyát, míg téged is felfal! Ha visszatartanátok tőlük javaitokat, máshova mennének. Istenemre, ha visszatérünk Medinába, a nemesek elűzik ezt a pórnépet.”

Egy fiatal fiú, Zaid bin Arqam szintén jelen volt akkor, amikor ezek a szavak elhangzottak. Elmondta nagybátyjának, aki Anszar főember volt és ő beszámolt a Prófétának (béke reá). A Próféta hívatta Zaidot és kikérdezte a történtekről, ő pedig megismételt minden szót úgy, ahogy hallott. A Próféta így szólt: „Ó Zaid! Talán elégedetlen vagy Ubayy-al, vagy nem jól hallottad, amit mond. Csak arra gondolhattál, hogy Ubayy ezt állítja.” De Zaid nem tágított és mondta: „Nem, Istenre esküszöm, hogy hallottam, amit ezt mondja.” A Próféta magához szólította Ubayyt, aki fogadkozott, hogy nem mondott semmi ilyesmit.

Mikor Omar tudomást szerzett az esetről a Prófétához sietett: „Kérlek, engedd meg, hogy kardélre hányjam ezt a képmutató alakot. Vagy, ha úgy gondolod, ez nem nekem való, adj engedélyt, hogy az Anszarok közül Muadh bin Dzsabal, vagy Abbad bin Bishr, vagy Sad bin Mu’adh, vagy Mohammad bin Maslamah menjen és végezzen vele. A Próféta így válaszolt: „Nem. Ha megteszitek, az emberek közt az a szóbeszéd fog lábra kapni, hogy Mohammed megöli követőit.” Ezt követően azonnal elrendelte, hogy induljanak. Ez olyan napszakban volt, amikor a Próféta még sohasem utazott. Az erőltetet menet 30 órát vett igénybe. Annyira feszített volt, hogy az emberek teljesen kimerültek. Amint földre kerültek a következő pihenőhelyen, nyomban elaludtak. Ezt azért tette, hogy elvonja az emberek figyelmét attól, ami Murasi kútjánál történt.

Terjedtek a hírek az Anszar harcosok között, ami egyre erősebb haraggal töltötte el őket Ubayy ellen. Az emberek azt tanácsolták neki, hogy menjen és kérjen bocsánatot a Prófétától (béke reá), de ő ezt elutasította. „Azt kértétek, higgyek benne, hittem benne, azt kértétek fizessek Zakat adót, én fizettem Zakat adót a saját vagyonomból, egy maradt még hátra, hogy leboruljak Mohammed előtt… Hát nem!” Az Anszarok dühe csak nőtt, már nyilvánosan szidták és átkozták. Amikor a menet megérkezett Medinába, Abdullah, Ubayy fia apja elé állt és kivont karddal így szólt: „Azt mondtad, ha visszaérkezel Medinába, a nemesek elűzik innen a pórnépet. Most már tudod, ki a nemes? Te, vagy Allah és az Ő Prófétája? Istenemre, nem léphetsz be Medinába, míg Allah Prófétája (béke reá) erre engedélyt nem ad.” Ubay felkiáltott: „Ó Khazradzsok! Nézzétek! Saját fiam utamat állja, hogy belépjek Medinába!” Elért ennek híre a Prófétához is, aki így szólt: „Mondjátok meg Abdullahnak, hogy engedje apját hazatérni.” Abdullah megjegyezte: „Ha a Próféta engedi, akkor beléphetsz.” A Próféta Omarhoz fordult: „Mit gondolsz Omar? Ha azon a napon megölted volna, amikor engedélyemet kérted rá, az sokakat feldühített volna, akik ma ellenünkre lennének. Ha ma elrendelném, hogy öljék meg, akkor a nép azonnal megölné.” Omar így felelt: „Istenemre! Látom már, hogy Allah Prófétájának szavai mögött nagyobb bölcsesség van, mint saját szavaim mögött.

Ezek az események övezték a Szúra kinyilatkoztatását, ami a Próféta Medinába érkezésekor történt.


Surah 63

63. szura

Total Verses: 11Összes vers: 11
Revealed in: MedinaKinyilatkoztatva: Medina

بِسْمِ ٱللَّهِ ٱلرَّحْمَٰنِ ٱلرَّحِيمِ
(1 : 1)

In the name of God, Most Gracious, Most Merciful

A Mindenható és Könyörületes Allah nevében

إِذَا جَآءَكَ ٱلْمُنَٰفِقُونَ قَالُوا۟ نَشْهَدُ إِنَّكَ لَرَسُولُ ٱللَّهِ ۗ وَٱللَّهُ يَعْلَمُ إِنَّكَ لَرَسُولُهُۥ وَٱللَّهُ يَشْهَدُ إِنَّ ٱلْمُنَٰفِقِينَ لَكَٰذِبُونَ
(63 : 1)
1. When the Hypocrites come to thee, they say, “We bear witness that thou art indeed the Messenger of Allah.” Yea, Allah knoweth that thou art indeed His Messenger, and Allah beareth witness that the Hypocrites are indeed liars [1].

1. Mikor eljönnek hozzád a képmutatók, így szólnak: „Valljuk, hogy te vagy valóban Allah Prófétája.” Allah tudja, hogy valóban te vagy Allah Prófétája és Allah vallja, hogy a képmutatók valóban hazugok [1].

ٱتَّخَذُوٓا۟ أَيْمَٰنَهُمْ جُنَّةًۭ فَصَدُّوا۟ عَن سَبِيلِ ٱللَّهِ ۚ إِنَّهُمْ سَآءَ مَا كَانُوا۟ يَعْمَلُونَ
(63 : 2)
2. They have made their oaths a screen (for their misdeeds): thus they obstruct (men) from the Path of Allah. truly evil are their deeds [2].

2. Esküjüket fedésnek veszik és akadályozzák (az embereket) Allah útján. Becstelenség, mit tesznek [2].

ذَٰلِكَ بِأَنَّهُمْ ءَامَنُوا۟ ثُمَّ كَفَرُوا۟ فَطُبِعَ عَلَىٰ قُلُوبِهِمْ فَهُمْ لَا يَفْقَهُونَ
(63 : 3)
3. That is because they believed, then they rejected Faith: So a seal was set on their hearts: therefore they understand not [3].

3. Ez hát, mert ők hittek, majd tagadtak. Allah pecsétet helyezett szívükre és ők nem fognak fel [3].

وَإِذَا رَأَيْتَهُمْ تُعْجِبُكَ أَجْسَامُهُمْ ۖ وَإِن يَقُولُوا۟ تَسْمَعْ لِقَوْلِهِمْ ۖ كَأَنَّهُمْ خُشُبٌۭ مُّسَنَّدَةٌۭ ۖ يَحْسَبُونَ كُلَّ صَيْحَةٍ عَلَيْهِمْ ۚ هُمُ ٱلْعَدُوُّ فَٱحْذَرْهُمْ ۚ قَٰتَلَهُمُ ٱللَّهُ ۖ أَنَّىٰ يُؤْفَكُونَ
(63 : 4)
4. When thou lookest at them, their exteriors please thee; and when they speak, thou listenest to their words. They are as (worthless as hollow) pieces of timber propped up, (unable to stand on their own). They think that every cry is against them. They are the enemies; so beware of them. The curse of Allah be on them! How are they deluded (away from the Truth) [4]!

4. Ha látod őket, tetszik neked külsejük, s ha beszélnek, hallgatsz szavukra. Ők olyanok, mint a kitámasztott farakás (mi nem áll meg magában). Azt hiszik, minden kiáltás ellenük szól. Ők az ellenség, óvakodj hát tőlük! Allah hadban áll velük, bármit is koholnak [4]!

وَإِذَا قِيلَ لَهُمْ تَعَالَوْا۟ يَسْتَغْفِرْ لَكُمْ رَسُولُ ٱللَّهِ لَوَّوْا۟ رُءُوسَهُمْ وَرَأَيْتَهُمْ يَصُدُّونَ وَهُم مُّسْتَكْبِرُونَ
(63 : 5)
5. And when it is said to them, “Come, the Messenger of Allah will pray for your forgiveness”, they turn aside their heads, and thou wouldst see them turning away their faces in arrogance [5].

5. Ha mondva van nekik: „Gyertek! Allah Prófétája bűnbocsánatért fohászkodik nektek”, ők félrefordítják fejüket és látod rajtuk, hogy daccal vonulnak el [5].

سَوَآءٌ عَلَيْهِمْ أَسْتَغْفَرْتَ لَهُمْ أَمْ لَمْ تَسْتَغْفِرْ لَهُمْ لَن يَغْفِرَ ٱللَّهُ لَهُمْ ۚ إِنَّ ٱللَّهَ لَا يَهْدِى ٱلْقَوْمَ ٱلْفَٰسِقِينَ
(63 : 6)
6. It is equal to them whether thou pray for their forgiveness or not. Allah will not forgive them. Truly Allah guides not rebellious transgressors [6].

6. Mindegy nekik, hogy bűnbocsánatot kérsz-e számukra, vagy nem. Allah soha nem bocsájt meg nekik. Allah nem vezeti a züllöttek népét [6].

هُمُ ٱلَّذِينَ يَقُولُونَ لَا تُنفِقُوا۟ عَلَىٰ مَنْ عِندَ رَسُولِ ٱللَّهِ حَتَّىٰ يَنفَضُّوا۟ ۗ وَلِلَّهِ خَزَآئِنُ ٱلسَّمَٰوَٰتِ وَٱلْأَرْضِ وَلَٰكِنَّ ٱلْمُنَٰفِقِينَ لَا يَفْقَهُونَ
(63 : 7)
7. They are the ones who say, “Spend nothing on those who are with Allah’s Messenger, to the end that they may disperse (and quit Medina).” But to Allah belong the treasures of the heavens and the earth; but the Hypocrites understand not [7].

7. Ők azok, kik mondják: „Ne áldozzatok azokra, akik Allah Prófétájával vannak, hogy szóródjanak szét (hagyják el Medinát).”Allahé az Egek és a Föld tárháza, de a képmutatók, nem fogják fel [7].

يَقُولُونَ لَئِن رَّجَعْنَآ إِلَى ٱلْمَدِينَةِ لَيُخْرِجَنَّ ٱلْأَعَزُّ مِنْهَا ٱلْأَذَلَّ ۚ وَلِلَّهِ ٱلْعِزَّةُ وَلِرَسُولِهِۦ وَلِلْمُؤْمِنِينَ وَلَٰكِنَّ ٱلْمُنَٰفِقِينَ لَا يَعْلَمُونَ
(63 : 8)
8. They say, “If we return to Medina, surely the more honourable (element) will expel therefrom the meaner.” But honour belongs to Allah and His Messenger, and to the Believers; but the Hypocrites know not [8].

8. Mondják: „Ha visszatérünk Medinába, a nemesebb kiűzi onnan a pórnépet.” Allahé, a Prófétáé és a hívőké a nemesség, de a képmutatók ezt nem tudják [8].

يَٰٓأَيُّهَا ٱلَّذِينَ ءَامَنُوا۟ لَا تُلْهِكُمْ أَمْوَٰلُكُمْ وَلَآ أَوْلَٰدُكُمْ عَن ذِكْرِ ٱللَّهِ ۚ وَمَن يَفْعَلْ ذَٰلِكَ فَأُو۟لَٰٓئِكَ هُمُ ٱلْخَٰسِرُونَ
(63 : 9)
9. O ye who believe! Let not your riches or your children divert you from the remembrance of Allah. If any act thus, the loss is their own [9].

9. Ó, kik hisznek! Ne vonjon el titeket vagyonotok, se gyerekeitek az Allahról való emlékezésre. Akik ezt teszik, ők a vesztesek [9].

وَأَنفِقُوا۟ مِن مَّا رَزَقْنَٰكُم مِّن قَبْلِ أَن يَأْتِىَ أَحَدَكُمُ ٱلْمَوْتُ فَيَقُولَ رَبِّ لَوْلَآ أَخَّرْتَنِىٓ إِلَىٰٓ أَجَلٍۢ قَرِيبٍۢ فَأَصَّدَّقَ وَأَكُن مِّنَ ٱلصَّٰلِحِينَ
(63 : 10)
10. and spend something (in charity) out of the substance which We have bestowed on you, before Death should come to any of you and he should say, “O my Lord! why didst Thou not give me respite for a little while? I should then have given (largely) in charity, and I should have been one of the doers of good [10]“.

10. Áldozzatok abból, mit nektek gondviselésünkből juttatunk még azelőtt, hogy egyiketekhez eljön a halál és mondja: „Uram! Miért nem adsz nekem haladékot még egy kis ideig? Akkor (tudnék) adakozni és jóravaló lennék [10].”

وَلَن يُؤَخِّرَ ٱللَّهُ نَفْسًا إِذَا جَآءَ أَجَلُهَا ۚ وَٱللَّهُ خَبِيرٌۢ بِمَا تَعْمَلُونَ
(63 : 11)
11. But to no soul will Allah grant respite when the time appointed (for it) has come; and Allah is well acquainted with (all) that ye do.

11. De nem ad Allah haladékot egy léleknek sem, ha eljön annak ideje. Allah Értesült arról, mit tesztek.


[1] The hypocrite element, if one exists in any society, is a source of weakness and a danger to its health and its very existence. When the holy Prophet came to Madinah in Hijrah, his arrival was welcome to all the patriotic citizens: it not only united them in common life and healed their old differences, but it brought honour and light to them in the person of the greatest living Prophet. But there were some baser elements filled with envy. Such hopes as they had entertained of attaining power and leadership by playing on the animosities of the factions were now dashed to the ground. They now began to work underground. For fear of the majority they dared not oppose the new growing Brotherhood of Righteousness. They tried to undermine it by intriguing secretly with its enemies and swearing openly its loyalty to the holy Prophet. They were thoroughly unmasked and discredited at the battle of Uhud.

[1] Ha vannak Hipokriták (képmutatók) a társadalomban, akkor ők képezik a gyenge láncszemet. Amikor a Próféta Medinába menekült a Hidzsra idején, minden városlakó örömmel fogadta. A város életében pozitív változások következtek be. A törzsi viszálykodások megszűntek, tisztesség, becsület, világosság vette át a korábbi zűrzavaros hétköznapok helyét. Egy Próféta költözött a városba, aki az Egységet hirdette. Voltak azonban olyanok, akik irigykedve fogadták a Prófétát és követőit, mert reményeket tápláltak a város feletti hatalom, királyság megszerzésére. Az ő kilátásaik most szertefoszlottak. Mivel látták, hogy a világi és spirituális hatalom a Próféta kezében összpontosult, nyíltan nem mertek vele szembeszállni, inkább titokban szövetkeztek ellene. Mindent elkövettek, hogy aláaknázzák az Iszlám Ügyét és ellehetetlenítsék a Próféta küldetését. Az álarc azonban lehullott róluk az Uhudi csata idején.

[2] Cf. 58:16. When they say that Muhammad is the Prophet of Allah, it is Allah’s own truth: but what is in their hearts? Nothing but falsehood.

[2] 58:16. Amikor kimondják az eskü szövegét: Mohammed Allah Prófétája, Allah bizonyos saját igazságában, de mi van az ő szívükben? Csak hamis gazságok.

[3] Cf. 2:7. Their double-dealing has fogged their understanding. In Arabic the heart is taken to be the seat of understanding as well as of affection.

[3] 2:7. Kétarcúságuk és többirányú elköteleződésük elködösíti értésüket, felfogásukat. Arabul a szív nem csak az érzelmek, hanem az értelem, intelligencia központja is.

[4] The Hypocrites at all times are plausible people, and so were the Hypocrites of Madinah. They present a fine exterior; they dress well; they can usually afford fine equipages; they try to win the confidence of everyone, as they have no scruples in telling lies, and apparently expressing agreement with everyone. Their conscience always troubles them. If any cry is raised, they immediately get alarmed, and think it is against themselves. Such men are worse than open enemies.

[4] A Hipokriták készséget mutató emberek, a Medinai képmutatók is effélék voltak. Finoman, elegánsan jelentek meg az emberek között, ruhájuk, felszerelésük makulátlan volt, mindez bizalmat keltett irányukban. Ugyanakkor a bizalmat arra használták, hogy hazugságokat, rágalmakat terjesszenek. Lelkiismeretük rossz volt, ezért bármi gond merült fel a városban, nyomban megijedtek, mert féltek, hogy ők a bajok forrásai. Az ilyen emberek rosszabbak, mint a nyílt ellenség.

[5] Even hypocrisy like other sins can be forgiven by repentance and amendment, provided there is a will and earnest desire to turn from evil and seek the Grace of Allah. In this case there was none.

[5] A képmutatás, mint más bűn, szintén megbocsájtást nyerhet, ha ezt megbánás és megváltoztatott hozzáállás, magatartás előzi meg. Ebben az esetben ilyen nem volt.

[6] The stiff-necked rejecters of Allah’s Truth have made a wide gulf between themselves and Allah’s Grace. No prayer for them will help them. In the attitude of rebellion and transgression they cannot obtain Allah’s forgiveness.

[6] A legkeményebb fejűek közülük képtelenek elfogadni Allah Igazságát és kizárják magukat Allah Kegyéből. Ők nem tudnak megváltozni. Rajtuk nem segít az ima. A szembeszállást és makacs tagadást Allah nem tudja megbocsájtani.

[7] The Muhajirun, who had come to be with the holy Prophet in Madinah in exile, were received, helped, entertained by the Ansar (Helpers). The Hypocrites in Madinah did not like this, and tried in underhand ways to dissuade the good folk of Madinah from doing all they could for the exiles. But their tricks did not succeed. The small Muslim community grew from strength to strength until they were able to stand on their own resources and greatly to augment the resources of their hosts as well.

[7] A Muhadzsirokat és a Profétát Medina Anszarjai nagy szeretettel és megbecsüléssel fogadták, amikor Mekkából hozzájuk menekültek. Mindenüket megosztották velük. A képmutatók ezzel szemben arról akarták alattomosan meggyőzni a segítőket, hogy vessenek véget a menekülők támogatásával. Ármánykodásaik rendre elbuktak. Időközben a Muszlim társadalom lábra állt, gazdasága helyrejött és fejlődni kezdett. Már saját forrásaira tudott támaszkodni és a képmutatók ezzel kapcsolatos érvei hitelüket vesztették.

[8] Words of this import were spoken by ‘Abdullah ibn Ubai, the leader of the Madinah Hypocrites, to or about the Exiles, in the course of the expedition against the Banu Mustaliq in the fourth or fifth year of the Hijrah. He had hopes of leadership which were disappointed by the coming to Madinah of a man far greater than he. So he arrogated to himself and his clique the title of “the more honourable (element)” and slightingly spoke of the Emigrants as the “meaner” element that had intruded from outside.

[8] Ezek Abdulla ibn Ubai, a Medinai Hipokriták vezetőjének szavai voltak a Muhadzsirokról, melyek a Banu Mustaliq elleni hadjárat végén hagyták el száját a Hidzsra 4-ik, vagy 5-ik évében. Ő volt az, aki reményeket táplált a királyság megszerzésére Medinában, de számításait keresztülhúzta a Próféta megérkezése. Saját magát és társaságát nemesnek tartotta, a beérkezőket pedig pórnépeknek.

[9] Riches and human resources of all kinds are but fleeting sources of enjoyment. They should not turn away the good man from his devotion to Allah. “Remembrance of Allah” includes every act of service and goodness, every kind thought and kind deed, for this is the service and sacrifice which Allah requires of us.

[9] A gazdagság, mindenféle forrás, mely a jólétet biztosítja, kétszeresen is múlandó. A forrás maga sem tart örökké és az általa élvezett örömök sem állandóak. Aki ezt felismeri, máshol keresi boldogságot. Allahban bizonyosan megtalálja. A Rá való emlékezés nem szavakat jelent csupán. Egy jó gondolat, kedves gesztus, apró áldozatok, mind az Ő szolgálatát jelentik.

[10] “Substance” or “Sustenance”. Whatever good we enjoy comes from Allah, and it is our duty to use some of it in the service of others, for that is Charity and the service of Allah. Every unselfish act is Charity. And we must not postpone our good resolutions to the future. Death may come suddenly on us, and we cannot then be allowed to plead for more time. Every present moment calls urgently for its good deed.

[10] Anyag és Fenntartás. Minden jó Allahtól származik. Viszont a javak nem érkeznek mindenkihez egyenlő arányban. Ezért ránk, emberekre hárul ez egyenlőtlenségek rendezése. Ez próbatételünk, ami a vagyonhoz, a nekünk juttatott gondoskodáshoz kötődik. Minden önzetlen tett Jótékonyság. Nem halogathatjuk az adakozást, jótékonyságot, saját jövőnk érdekében. A halál bármelyik pillanatban eljöhet és akkor már nem könyöröghetünk újabb lehetőségért, haladékért. A jelen pillanata az, ami sürgeti a jó tetteket.