| |||||
| |||||
Name
This Surah is known by two names — At-Taubah and Al-Bara’at. It is called At-Taubah because it enunciates the nature of taubah (repentance) and mentions the conditions of its acceptance.(v. 102. 118). The second name Bara’at (Release) is taken from the first word of the Surah.
Omission of Bismillah
This is the only Surah of the Quran to which Bismillah is not prefixed. Though the commentators have given different reasons for this, the correct one that which has been given by Imam Razi: namely, this is because the Holy Prophet himself did not dictate it at the beginning of the Surah. Therefore the Companions did not prefix it and their successors followed them. This is a further proof of the fact that utmost care has been taken to keep the Quran intact so that it should remain in its complete and original form.
Discourses and Periods of Revelation
This Surah comprises three discourses:
The first discourse (v. 1-37), was revealed in Zil-Qa’adah A.H. 9 or thereabout. As the importance of the subject of the discourse required its declaration on the occasion of Haj the Holy Prophet dispatched Hadrat Ali to follow Hadrat Abu Bakr, who had already left for Makkah as leader of the Pilgrims to the Ka’abah. He instructed Hadrat Ali to deliver the discourse before the representatives of the different clans of Arabia so as to inform them of the new policy towards the mushriks.
The second discourse (v. 38-72) was sent down in Rajab A.H. 9 or a little before this, when the Holy Prophet was engaged in making preparations for the Campaign, of Tabuk. In this discourse, the Believers were urged to take active part in Jihad, and the shirkers were severely rebuked for holding back their wealth and for hesitation to sacrifice their lives in the way of Allah because of their hypocrisy, weak faith or negligence.
The third discourse (v. 73-129) was revealed on his return from the Campaign of Tabuk. There are some pieces in this discourse that were sent down on different occasions during the same period and were afterwards consolidated by the Holy Prophet into the Surah in accordance with inspiration from Allah. But this caused no interruption in its continuity because they dealt with the same subject and formed part of the same series of events. This discourse warns the hypocrites of their evil deeds and rebukes those Believers who had stayed behind in the Campaign of Tabuk. Then after taking them to task, Allah pardons those true Believers who had not taken part in the Jihad in the Way of Allah for one reason or the other.
Chronologically, the first discourse should have come last; but being the most important of the three in regard to its subject matter, it was placed first in the order of compilation.
Historical Background
The series of events that have been discussed in this Surah took place after the Peace Treaty of Hudaibiyah. By that time, one-third of Arabia had come under the sway of Islam which had established itself as a powerful, well organized and civilized Islamic State. This Treaty afforded further opportunities to Islam to spread its influence in the comparatively peaceful atmosphere created by it. After this Treaty, two events took place, which led to very important results:
Conquest of Arabia
The Holy Prophet was able to send missions among different clans for the propagation of Islam. The result was that during the short period of two years, it became such a great power that it made the old order of ignorance’ feel helpless before it. So much so that the zealous elements from among the Quraish were so exasperated that they broke the Treaty in order to encounter Islam in a decisive combat. But the Holy Prophet took prompt action after the breach so as not to allow them any opportunity to gather enough force for this. He made a sudden invasion on Makkah in the month of Ramadan in A. H. 8 and conquered it. Though this conquest broke the backbone of the order of ignorance, it made still another attack on Islam in the battle-field of Hunain, which proved to be its death-knell. The clans of Hawazin Thaqif, Naur, Jushm and others gathered their entire forces in the battle field in order to crush the reformative Revolution, but they utterly failed in their evil designs. The defeat of ‘ignorance’ at Hunain paved the way for making the whole of Arabia the ‘Abode of Islam’ (Dar-ul-Islam). The result was that hardly a year had Passed after the Battle of Hunain, when the major portion of Arabia came within the fold of Islam and only a few upholders of the old order remained scattered over some corners of the country.
The second event that contributed towards making Islam a formidable power was the Campaign of Tabuk, which was necessitated by the provocative activities of the Christians living within or near the boundaries of the Roman (Byzantine, editor) Empire to the north of Arabia. Accordingly, the Holy Prophet, with an army of thirty thousand marched boldly towards the Roman (Byzantine, editor) Empire but the Romans (Byzantines) evaded the encounter. The result was that the power of the Holy Prophet and Islam increased manifold and deputations from all corners of Arabia began to wait upon him on his return from Tabuk in order to offer their allegiance to Islam and obedience to him. The Holy Quran has described this triumph in Surah An-Nasr: “When the succor of Allah came and victory was attained and you saw people entering the fold of Islam in large numbers…
Campaign to Tabuk
The Campaign to Tabuk was the result of conflict with the Roman (Byzantine, editor) Empire that had started even before the conquest of Makkah. One of the missions sent after the Treaty of Hudaibiyah to different parts of Arabia visited the clans which lived in the northern areas adjacent to Syria. The majority of these people were Christians, who were under the influence of the Roman (Byzantine) Empire. Contrary to all the principles of the commonly accepted international law, they killed fifteen members of the delegation near a place known as Zat-u-Talah (or Zat-i-Itlah). Only Ka’ab bin Umair Ghifari, the head of the delegation, succeeded in escaping and reporting the sad incident. Besides this, Shurahbil bin Amr, the Christian governor of Busra, who was directly under the Roman (Byzantine) Caesar, had also put to death Haritli bin Umair, the ambassador of the Holy Prophet, who had been sent to him on a similar minion.
These events convinced the Holy Prophet that a strong action should be taken in order to make the territory adjacent to the Roman (Byzantine, editor) Empire safe and secure for the Muslims. Accordingly, in the month of Jamadi-ul-Ula A. H. 8, he sent an army of three thousand towards the Syrian border. When this army reached near Ma’an, the Muslims learned that Shurahbil was marching with an army of one hundred thousand to fight-with them and that the Caesar, who himself was at Hims, had sent another army consisting of one hundred thousand soldiers under his brother Theodore. But in spite of such fearful news, the brave small band of the Muslims marched on fearlessly and encountered the big army of Shurahbil at M’utah. And the result of the encounter in which the Muslims were fighting against fearful odds (the ratio of the two armies was 1:33), as very favorable, for the enemy utterly failed to defeat them. This proved very helpful for the propagation of Islam. As a result, those Arabs who were living in a state of semi independence in Syria and near Syria and the clans of Najd near Iraq, who were under the influence of the Iranian (Persian) Empire, turned towards Islam and embraced it in thousands. For example, the people of Bani Sulaim (whose chief was Abbas bin Mirdas Sulaimi), Ashja’a, Ghatafan, Zubyan, Fazarah, etc., came into the fold of Islam at the same time. Above all, Farvah bin ‘Amral Juzami, who was the commander of the Arab armies of the Roman (Byzantine) Empire, embraced Islam during that time, and underwent the trial of his Faith in a way that filled the whole territory with wonder. When the Caesar came to know that Farvah had embraced Islam, he ordered that he should be arrested and brought to his court. Then the Caesar said to him, “You will have to choose one of the two things. Either give up your Islam and win your liberty and your former rank, or remain a Muslim and face death.” He calmly chose Islam and sacrificed his life in the way of the Truth.
No wonder that such events as these made the Caesar realize the nature of the danger that was threatening his Empire from Arabia. Accordingly, in 9 A.H. he began to make military preparations to avenge the insult he had suffered at M’utah. The Ghassanid and other Arab chiefs also began to muster armies under him. When the Holy Prophet, who always kept himself well-informed even of the minutest things that could affect the Islamic Movement favorably or adversely, came to know of these preparations, he at once understood their meaning. Therefore, without the least hesitation he decided to fight against the great power of the Caesar. He knew that the show of the slightest weakness would result in the utter failure of the Movement which was facing three great dangers at that time. First the dying power of ‘ignorance’ that had almost been crushed in the battle-field of Hunain might revive again. Secondly, the Hypocrites of Al: Madinah, who were always on the look-out for such an opportunity, might make full use of this to do the greatest possible harm to it. For they had already made preparations for this and had, through a monk called Abu Amir, sent secret messages of their evil designs to the Christian king of Ghassan and the Caesar himself. Besides this, they had also built a mosque near Al-Madinah for holding secret meetings for this purpose. The third danger was of an attack by the Caesar himself, who had already defeated Iran (Persia), the other great power of that period, and filled with awe the adjacent territories.
It is obvious that if all these three elements had been given an opportunity of taking a concerted action against the Muslims, Islam would have lost the fight it had almost won. That is why in this case the Holy Prophet made an open declaration for making preparations for the Campaign against the Roman (Byzantine) Empire, which was one of the two greatest empires of the world of that period. The declaration was made though all the apparent circumstances were against such a decision: for there was famine in the country and the long awaited crops were about to ripen: the burning heat of the scorching summer season of Arabia was at, its height and there was not enough money for preparations in general, and for equipment and conveyance in particular. But in spite of these handicaps, when the Messenger of Allah realized the urgency of the occasion, he took this step which was to decide whether the Mission of the Truth was going to survive or perish. The very fact that he made an open declaration for making preparations for such a campaign to Syria against the Roman (Byzantine) Empire showed how important it was, for this was contrary to his previous practice. Usually he took every precaution not to reveal beforehand the direction to which he was going nor the name of the enemy whom he was going to attack; nay, he did not move out of Al-Madinah even in the direction of the campaign. All the parties in Arabia fully realized the grave consequences of this critical decision. The remnants of the lovers of the old order of ‘ignorance’ were anxiously waiting for the result of the Campaign, for they had pinned all their hopes on the defeat of Islam by the Romans (Byzantine). The ‘hypocrites’ also considered it to be their last chance of crushing the power of Islam by internal rebellion, if the Muslims suffered a defeat in Syria. They had, therefore, made full use of the Mosque built by them for hatching plots and had employed all their devices to render the Campaign a failure. On the other side, the true Believers also realized fully that the fate of the Movement for which they had been exerting their utmost for the last 22 years was now hanging in the balance. If they showed courage on that critical occasion, the doors of the whole outer world would be thrown open for the Movement to spread. But if they showed weakness or cowardice, then all the work they had done in Arabia would -end in smoke. That is why these lovers of Islam began to make enthusiastic preparations for the Campaign. Everyone of them tried to surpass the other in making contributions for the provision of equipment for it. Hadrat Uthman and Hadrat Abdur Rehman bin Auf presented large sums of money for this purpose. Hadrat Umar contributed half of the earnings of his life and Hadrat Abu Bakr the entire earnings of his life. The indigent Companions did not lag behind and presented whatever they could earn by the sweat of their labor and the women parted with their ornaments. Thousands of volunteers, who were filled with the desire of sacrificing their lives for Islam, came to the Holy Prophet and requested that arrangements for weapons and conveyance be made for them so that they should join the expedition. Those who could not be provided with these shed tears of sorrow; the scene was so pathetic that it made the Holy Prophet sad because of his inability to arm them. In short, the occasion became the touchstone for discriminating a true believer from a hypocrite. For, to lag behind in the Campaign meant that the very relationship of a person to Islam was doubtful. Accordingly, whenever a person lagged behind during the journey to Tabuk, the Holy Prophet, on being informed, would spontaneously say, “Leave him alone. If there be any good in him, Allah will again join him with you, and if there be no good in him, then thank Allah that He relieved you of his evil company”.
In short, the Holy Prophet marched out towards Syria in Rajab A. H. 9, with thirty thousand fighters for the cause of Islam. The conditions in which the expedition was undertaken may be judged from the fact that the number of camels with them was so small that many of them were obliged to walk on foot and to wait for their turns for several had to ride at a time on each camel. To add to this, there was the burning heat of the desert and the acute shortage of water. But they were richly rewarded for their firm resolve and sincere adherence to the cause and for their perseverance in the face of those great difficulties and obstacles.
When they arrived at Tabuk, they learned that the Caesar and his allies had withdrawn their troops from the frontier and there was no enemy to fight with. Thus they won a moral victory that increased their prestige manifold and, that too, without shedding a drop of blood.
In this connection, it is pertinent to point out that the general impression given by the historians of the campaigns of the Holy Prophet about the Campaign of Tabuk is not correct. They relate the event in a way as if the news of the mustering of the Roman (Byzantine) armies near the Arabian frontier was itself false. The fact is that the Caesar had begun to muster his armies, but the Holy Prophet forestalled him and arrived on the scene before he could make full preparations for the invasion. Therefore, believing that “discretion is the better part of valor,” he withdrew his armies from the frontier. For he had not forgotten that the three thousand fighters for the cause of Islam had rendered helpless his army one hundred thousand strong at M’utah. He could not, therefore, even with an army of two hundred thousand, dare to fight against an army of thirty thousand, and that, too, under the leadership of the Holy Prophet himself.
When the Holy Prophet found that the Caesar had withdrawn his forces from the frontier, he considered the question whether it would be worthwhile to march into the Syrian territory or to halt at Tabuk and turn his moral victory to political and strategical advantage. He decided on the latter course and made a halt for twenty days at Tabuk. During this time, he brought pressure on the small states that lay between the Roman (Byzantine) Empire and the Islamic State and were at that time under the influence of the Romans (Byzantines), and subdued and made them the tributaries of the Islamic State. For instance, some Christian chiefs Ukaidir bin Abdul Malik Kindi of Dumatul Jaiidal, Yuhanna bin D’obah of Allah, and the chiefs of Maqna, Jarba’ and Azruh also submitted and agreed to pay Jizyah to the Islamic State of Al- Madinah. As a result of this, the boundaries of the Islamic State were extended right up to the Roman (Byzantine) Empire, and the majority of the Arab clans, who were being used by the Caesar against Arabia, became the allies of the Muslims against the Romans (Byzantine).
Above all, this moral victory of Tabuk afforded a golden opportunity to the Muslims to strengthen their hold on Arabia before entering into a long conflict with the Romans (Byzantines). For it broke the back of those who had still been expecting that the old order of ‘ignorance’ might revive in the near future, whether they were the open upholders of shirk or the hypocrites who were hiding their shirk under the garb of Islam. The majority of such people were compelled by the force of circumstances to enter into the fold of Islam and, at least, make it possible for their descendants to become true Muslims. After this a mere impotent minority of the upholders of the old order was left in the field, but it could not stand in the way of the Islamic Revolution for the perfection of which Allah had sent His Messenger
Problems of the Period
If we keep in view the preceding background, we can easily find out the problems that were confronting the Community at that time. They were:
1. to make the whole of Arabia a perfect Dar-ul-Islam,
2. to extend the influence of Islam to the adjoining countries,
3. to crush the mischiefs of the hypocrites, and
4. to prepare the Muslims for Jihad against the non- Muslim world.
5. Now that the administration of the whole of Arabia had come in the hands of the Believers, and all the opposing powers had become helpless, it was necessary to make a clear declaration of that policy which was to be adopted to make her a perfect Dar-ul-Islam. Therefore the following measures were adopted:
6. A clear declaration was made that all the treaties with the mushriks were abolished and the Muslims would be released from the treaty obligations with them after a respite of four months.(v. 1-3). This declaration was necessary for uprooting completely the system of life based on shirk and to make Arabia exclusively the center of Islam so that it should not in any way interfere with the spirit of Islam nor become an internal danger for it.
7. A decree was issued that the guardianship of the Ka`abah, which held central position in all the affairs of Arabia, should be wrested from the mushriks and placed permanently in the hands of the Believers, (v. 12-18) that all the customs and practices of the shirk of the era of ‘ignorance’ should be forcibly abolished: that the mushriks should not be allowed even to come near the “House” (v. 28). This was to eradicate every trace of shirk from the “House” that was dedicated exclusively to the worship of Allah.
8. The evil practice of Nasi, by which they used to tamper with the sacred months in the days of ‘ignorance’, was forbidden as an act of kufr(v. 37). This was also to serve as an example to the Muslims for eradicating every vestige of the customs of ignorance from the life of Arabia (and afterwards from the lives of the Muslims everywhere).
9. In order to enable the Muslims to extend the influence of Islam outside Arabia, they were enjoined to crush with sword the non- Muslim powers and to force them to accept the sovereignty of the Islamic State. As the great Roman (Byzantine) and Iranian (Persian) Empires were the biggest hindrances in the way, a conflict with them was inevitable. The object of Jihad was not to coerce them to accept Islam they were free to accept or not to accept it-but to prevent them from thrusting forcibly their deviations upon others and the coming generations. The Muslims were enjoined to tolerate their misguidance only to the extent that they might have the freedom to remain misguided, if they chose to be so, provided that they paid Jizyah (v. 29).
10. The third important problem was to crush the mischiefs of the hypocrites, who had hitherto been tolerated in spite of their flagrant crimes. Now that there was practically no pressure upon them from outside, the Muslims were enjoined to treat them openly as disbelievers (v. 73). Accordingly, the Holy Prophet set on fire the house of Swailim, where the hypocrites used to gather for consultations in order to dissuade the people from joining the expedition to Tabuk. Likewise on his return from Tabuk, he ordered to pull down and burn the ‘Mosque’ that had been built to serve as a cover for the hypocrites for hatching plots against the true Believers.
11. In order to prepare the Muslims for Jihad against the whole non-Muslim world, it was necessary to cure them even of that slight weakness of faith from which they were still suffering. For there could be no greater internal danger to the Islamic Community than the weakness of faith, especially where it was going to engage itself single-handed in a’ conflict with the whole non-Muslim world. That is why those people who had lagged behind in the Campaign to Tabuk or had shown the least negligence were severely taken to task, and were considered as hypocrites if they had no plausible excuse for not fulfilling that obligation. Moreover, a clear declaration was made that in future the sole criterion of a Muslim’s faith shall be the exertions he makes for the uplift of the Word of Allah and the role he plays in the conflict between Islam and kufr. Therefore, if anyone will show any hesitation in sacrificing his life, money, time and energies, his faith shall not be regarded as genuine. (v. 81-96).
If the above-mentioned important points are kept in view during the study of this Surah, it will facilitate the understanding of its contents.
Topics and their Interconnection
This portion deals with the sanctity of treaties and lays down principles, rules and regulations which must be kept in view before breaking them, in case the other party does not observe them sincerely. 1 – 12
In this portion the Muslims have been urged to fight in the Way of Allah with the mushrik Arabs, the Jews and the Christians, who were duly warned of the consequences of their mischievous and inimical behavior. 13 – 37
In this discourse, the Muslims have been told clearly and explicitly that they will inherit the rewards promised by Allah only if they take active part in the conflict with kufr, for that is the criterion which distinguishes true Muslims from hypocrites. Therefore true Muslims should take active part in Jihad, without minding dangers, obstacles, difficulties, temptations and the like. 38 – 72
In order to make their noble qualities look all the more conspicuous and dignified by contrast, the characteristics of the Believers have been mentioned, and they have been reassured that Allah, the Sovereign of the Universe, is their helper and guardian. Accordingly, because of their sincerity, He has forgiven the Three Believers who did not take part in the expedition. 111 – 118
In the concluding portion, general instructions have been given to the Believers for their guidance. 119 – 127
This is the conclusion: “Follow the Messenger who is gentle and compassionate and your greatest well-wisher, and trust in Allah, the Lord of the Universe”. 128 – 129
This portion deals with the problems of hypocrites and lays down rules and regulations governing the treatment that should be meted out to them and points out their distinctive marks from true Muslims. 73 – 90
This portion deals with the case of those who remained behind and did not accompany the Holy Prophet for Jihad to Tabuk. For this purpose they have been separated in different categories, that is, the disabled, the sick, the indigent, the hypocrites, the believers who realized their guilt and punished themselves before the return of the Holy Prophet from Tabuk and those who confessed their error. Their cases have been dealt with in accordance with the nature and extent of their offense. 91 – 110
| |||||
Elnevezés
Ezt a Szúrát két név illeti. At-Tauba és Al-Baraat. At-tauba, mert a bűnbánat okáról, gyakorlásáról és elfogadhatóságáról találunk benne utalást (v. 102, 118). A másik név Al-Baraat (Védettség) a szúra első szava.
Biszmillah hiánya
Ez az egyetlen Szúra, aminek kezdetén nem szerepel a Biszmillah. A kommentátorok több magyarázatot adnak. Az korrekt interpretáció imám Razi tollából, a következő: egyszerűen azért, mert a Próféta (béke reá) nem diktálta le a Szúra kezdetén. A Követők következetesen nem jegyezték le és az utódok így vették át tőlük. Ez egy újabb tény, ami a Korán megmásíthatatlanságát mutatja. A lejegyzők és követőik a végtelenségig ügyeltek, hogy Allah Szavának legeredetibb formáját megőrizzék.
Tárgykörök és a kinyilatkoztatások ideje
Három fontosabb témakört ölel fel:
Az első a Hidzsra 9-ik évének Zil-Qaada havában nyilatkoztatott ki (1-37). A Próféta közleményei hangzanak el Zarándoklata idején, amire útnak indította Alit. Abu Bak a zarándok vezetőjeként már úton volt Mekka, a Kába felé. Alinak hozzá kellet csatlakoznia. Rendelkezett, hogy Ali tegye nyilvánossá Arábia klánjai és a pogányok felé a Muszlimok új politikáját, amihez minden félnek tartania kell magát szerződések, megállapodások kötésekor.
A második téma (38-72) A Hidzsra 9. évének Radzsab havában keletkezett, amikor a Prófétát lekötötték a Tabuki hadjárat előkészületei. A hívőket sürgette, játszanak aktívabb szerepet a Dzsihádban, a távolmaradókat, akik visszatartották vagyonukat, tétováztak beállni és életükkel szolgálni az Iszlám Ügyét, pedig erősen szidalmazta képmutatásuk, hanyagságuk miatt.
A harmadik téma (73-129) a Tabuki hadjáratot követően nyilatkoztatott ki. Pár áya ezen belül egy más időhöz és alkalomhoz kötődik, de a Próféta, Allah akaratának megfelelően, végül ide rendelte el ezeket és ekképpen konszolidálódott. Ennek ellenére nincs szakadás az áyák közti folyamatosságban, mivel mindegyik hasonló témát tárgyal. Visszatér a Hipokriták tetteinek, gonoszságainak ismertetésére és szidalmazza azokat a hívőket, akik mögéjük álltak a Tabuki hadjáratban. Ugyanakkor Allah bűnbocsánatát kéri azon hívők számára, akik valamilyen oknál fogva nem tudtak csatlakozni a hadjárathoz.
Kronológiailag az első témakör történt meg először, de fontossága miatt a Szúra elejére került.
Történelmi háttér
Az a cselekménysor, ami a Szúrában nyomon kísérhető, a Hudaybiyahi Békeszerződéssel veszi kezdetét. Ekkorra Arábia egyharmada az Iszlám zászlaja alá tartozott, megerősödött, szervezett erővé és civilizált Iszlám Államrendszerré vált. A Békeszerződés további lehetőségeket biztosított az Iszlámnak, hogy a térség többi régiójához képest békés atmoszférájával, tovább terjessze hatását. A Békeszerződést követően két fontos esemény történt, ami jelentős változásokhoz vezetett:
Arábia elfoglalása
A Próféta missziókat küldött Arábia klánjaihoz, akik az Iszlám igéjét vitték el nekik. Két év leforgása alatt az Iszlám a „tudatlanság” korszakának hagyományait követő népek legtöbbjéhez elért. Megrendült a korábbi tradícióba vetett hit. Qureish fanatikus főembereit ez annyira felbőszítette, hogy felrúgták a Békeszerződést és egy mindent eldöntő csatában le akartak számolni az Iszlámmal. A Próféta azonban a szerződésszegést követően azonnal akcióba lépett, nem hagyva nekik időt arra, hogy nagyszámú sereget tudjanak verbuválni. Ezért a Hidzsra 8. évének Ramadán havában rajtaütésszerűen megtámadta Mekkát és elfoglalta. Ezzel csapást mért a „tudatlanság” egyik központjára, de még ott volt a másik csatamező, Hunain, ami egy halálkatlannak bizonyult. Hawazi, Taqif, Naur, Dzsusm és több más nagy klán gyűlt itt össze, hogy leszámoljon a hit „reformációjának forradalmával”, de végül elbuktak. Hunain felszabadítása a „tudatlanság” alól, megnyitotta az utat egész Arábia felé, hogy végül az „Dar ul-Iszlámmá”, azaz Iszlám Otthonává váljon. Egy évvel a Hunaini csata után, Arábia legnagyobb része Muszlimmá vált és csak elszórva, a legrejtettebb zugokban, eldugott régiókban tartotta magát a régi tradíció.
A másik lépés, amivel az Iszlám meggyőző erővé válhatott, az a Tabuki hadjárat volt, melyet az északi határ mentén élő Keresztények kezdeményeztek, akik a Római (Bizánci, szerkesztő) Birodalom tőszomszédságában éltek. A Próféta harminc ezres sereggel vonult az északi, Bizánccal határos területek irányába, de a Bizánciak kitértek a megütközés elől. A Próféta, így az Iszlám ereje, hatása hatalmasra nőtt. Arábia minden részéből küldöttségek várták visszaérkezését Tabukból, hogy felesküdjenek az Iszlámra és engedelmességre neki. A Korán ezt a győzelmet a Nasr Szúrában (110.) teszi örökössé: „Ha eljön Allah Pártfogása és a diadal, Látod az embereket Allah hitvallásába megtérni seregestül.”
Tabuki hadjárat
A Tabuki hadjárat a Bizánci Birodalommal fennálló konfliktusban gyökerezett, ami még Mekka elfoglalása előtti időkben kezdődött. A Hudaybiyahi Békeszerződést követően Arábia különböző részeire indultak küldöttségek, így a Szíriával szomszédos, északi klánokhoz is. Itt az emberek többsége Keresztény volt, akik a Bizánci Birodalom befolyása alatt éltek. A közösen elfogadott nemzetközi megállapodások ellenére, ők a küldöttség tizenöt tagját, Zat-u-Talah közelében megölték. Csak Kaab bin Umair, a küldöttség vezetője tudott elmenekülni és beszámolni az incidensről. Ráadásul Buszra városának Keresztény kormányzója, Shurabil bin Amr, aki közvetlenül a Bizánci császárnak engedelmeskedett, megölette a Próféta követét, Haritli bin Umairt, akit hasonló, tájékoztatási céllal küldött oda.
Mindez meggyőzte a Prófétát, hogy erős választ kell adnia, hogy a Bizánci határral szomszédos területeken a Muszlimok biztonságát szavatolni tudja. A Hidzsra 8. évének Dzsamadi al-Ula havában egy háromezres hadat küldött a Szíriai határhoz. Amikor Maan közelébe értek, a Muszlimok megtudták, hogy Shurabil egy százezres sereg élén ellenük vonul. Az is tudomásukra jutott, hogy a Császár egy másik százezres gyalogságot is kiállított, akiket fivére, Theodore vezérletével szintén ellenük küldött. A félelmet gerjesztő hírek ellenére a Muszlimok bátor hada tovább menetelt és megütközött Shirabil óriási seregével M’utahnál. Az összecsapás sikerének Muszlim részről semmi esélye sem volt, hiszen egy harcosra harminchárom ellenség jutott, mégis elérték, hogy nem tudták legyőzni őket. Ez az eset az Iszlám terjesztését erősen fellendítette. Azok az Arab klánok, akik félig független státuszt élvezve a Perzsa Birodalom befolyási övezetében Szíriában, vagy az Iraki Nadzsdban éltek, ezrével tértek át az Iszlámra. Ekkor tért meg a Bani Szulaim klán (akiknek főnöke Abbasz bin Mirdasz Sulaimi volt), Ashdzsa, Ghaftan, Zubyan, Fazarak, stb. A Bizánci Birodalom Arab hadtesteinek vezére, Favrah bin Amral Dzsuzami, felvette az Iszlámot és olyan megpróbáltatásban volt része, ami csodálattal töltött el követőit. Amikor a Császár megtudta, hogy Favrah az Iszlámra tért, elrendelte letartóztatását és bíróság elé állítását. Ott a Császár így szólt hozzá: „Két dolog közül választhatsz. Vagy feladod Iszlám hitedet, visszanyered szabadságodat és korábbi rangodat, vagy Muszlim maradsz és meghalsz.” Ő teljes lelki békével választotta a halált az Igazság Útján.
Nem csoda hogy ezek után a Császár ráébredt arra a veszélyre, ami Arábiából Birodalmát fenyegeti. A Hidzsra 9. évében katonai előkészületeket tett, hogy elégtételt vegyen a M’utahi inzultusért. A hozzá hűséges Ghassanida és más Arab törzsek hadat verbuváltak. A Próféta, aki az Iszlám Mozgalmat érintő kérdésekben ügyelt arra, hogy minden jó és rossz információt begyűjtsön, ennek a készülődésnek is hírét vette. Megértette azonnal, hogy cselekedni kell. Nem tétovázott és elhatározta, megütközik a Császár hatalmas seregével. Tudta, ha a gyengeség legapróbb jelét adja, az aláaknázza a Mozgalom egészét, ami ebben az időben három veszélynek volt kitéve. Első a „tudatlanság” korának elhaló erői voltak, akiket Hunainnél végzetes vereség ért, de bármikor feltámadhattak. A második a Hipokriták voltak Medinában, akik alig vártak egy ilyen alkalmat, ami mellé állhatnak titokban és bomlaszthatnak. Ők sem várattak magukra sokáig, gonosz terveiket, felajánlásaikat lejegyezték egy levélben, amit egy Abu Amir nevű pappal titokban a Keresztény Ghasszan királyhoz és magához a Császárhoz is eljuttattak. Medinában csak azért építettek egy saját mecsetet, hogy ott tarthassák titkos megbeszéléseiket. A harmadik veszély a Császár inváziója volt a Perzsa Birodalom ellen. A Perzsa Birodalom volt a másik nagyhatalom, ami a vele szomszédos területeket szintén befolyása alatt tartotta. Egy olyan időszakban vagyunk, amikor Bizánc győzelmet aratott a Perzsa seregek felett.
Nyilvánvaló, ha ezt a három veszélyt összetesszük, akkor ezek összeadódva megsemmisítő csapást mérhetnek az Iszlámra és Muszlimokra egy olyan küzdelemben, amiben jelenleg az Iszlám még jól áll. A Próféta ezért nem várt és azonnali előkészületeket tett a Bizánci Birodalommal szembeni megütközésre. Bizánc, ekkor a világ két legnagyobb birodalmának egyike volt. Annak ellenére döntött az ütközet mellett, hogy az Iszlám Állam akkori körülményei a hadjárat ellen szóltak. Éhínség sújtott az országban és a már régóta várt termést elvitte a szárazság. Arábia legforróbb nyári időszaka volt, anyagi forrás sem volt elegendő felszerelésekre, fegyverekre, mozgósításra. Mindennek ellenére Allah Prófétája felismerte az idő szorítását. Tudta, hogy az Igazság Küldetésének túlélése, vagy megsemmisülése a tét. Az, hogy nyílt deklarációval indította el a Bizánci sereg elleni hadjárat előkészületeit jelezte, hogy mennyire fontos volt mindez a Mozgalom számára. Rendszerint nem tett nyílt lépéseket egy hadjárat előkészítésénél. Gyakran az utolsó pillanatig nem nevezte meg az ellenfelet, az elérendő célt, többször előfordult, hogy Medinából irányított hadjáratokat, onnan nem mozdult ki, de itt más volt a helyzet.
Arábiában mindenki felismerte ennek a határozatnak a következményeit. A „tudatlanság” korának hiedelmeit követők túlélői izgatottan várták a hadjárat kimenetelét. Minden reményük abban volt, hogy Bizánc vereséget mér a Muszlimokra. A Hipokriták ugyancsak meglátták saját lehetőségeiket és nekikezdtek az Iszlám belső bomlasztásának. Mecsetükben, ahol titkos megbeszéléseiket tartották, számos tervet szőttek a hadjárat sikerének aláaknázására. Az igaz hívők szintén felismerték, hogy az a Mozgalom, aminek ők az elmúlt 22 évben az életüket szentelték, most végső megmérettetésre kerül. Ha most bátorságot, hős kiállást mutatnak ebben a kritikus helyzetben, akkor a külvilág számos ajtaja megnyílhat az Iszlám terjesztésére. Ha viszont gyengeséggel, gyávasággal lépnek porondra, akkor mindaz, amit eddig Arábiában tettek, füstté válik. Az Iszlám elkötelezett hívei lelkesen vágtak bele a hadjárat előkészítésébe. Egymást akarták felülmúlni felajánlásaikkal, adományaikkal. Othman és Abdur Rahman bin Auf óriási pénzadománnyal támogatták a célt. Omar az életében megkeresett pénzeinek felével, Abu Bakr pedig az egésszel járult hozzá. A követők is mindet betettek, amit tudtak, munkáik után kapott járandóságokat, asszonyaik ékszereit. Önkéntesek ezrei jöttek el a Prófétához, életüket felajánlva az Iszlám Ügyéért, akik csatlakoztak a hadjárathoz. Volt, aki bánatkönnyeket ejtett, ha nem kerülhetett számításba kora, gyengesége, vagy fegyverek, felszerelések hiánya miatt. Ez volt az a pillanat, amikor mindenkiről kiderült, ki hívő és ki Hipokrita. Aki szánt szándékkal hátramaradt, az csak az Iszlámhoz fűződő gyenge kötődése miatt tette. Tabuk felé menetelve, ha valaki lemaradt, nem zárkózott fel, majd eltűnt, a Próféta így szólt: „Hagyjátok magára. Ha valami jó lakozik benne, akkor Allah majd utat nyit neki, hogy csatlakozzon hozzátok, de ha nincs benne semmi jó, akkor köszönjétek meg Allahnak, hogy megszabadított a gonosz társaságától.”
A Próféta a Hidzsra 9. évének Radzsab havában harmincezer harcossal vonult Szíria felé az Iszlám Ügyéért megvívni. A hadjárat körülményeit jól jellemzi az, hogy tevéjük alig volt, így a többség gyalogosan kényszerült a sivatag forró homokjában menetelni, amíg rá nem került a sor, mert egymást váltották a tevék hátán. A sivatag égető melege mellett, vízhiánnyal is meg kellett küzdeniük. Kárpótolta őket a viszonzás, amit kiállásukért rendíthetetlenségükért kaptak, amiért ezeket a nehézségeket felvállalták.
Amikor Tabukba érkeztek megtudták, hogy a Császár és szövetségesei elrendelték seregeik visszavonását a frontról, így nem marad ellenség, akivel csatát lehetett volna vívni. Ez egy morális győzelem volt a Muszlimok részére, ami sokszorosára növelte presztízsüket anélkül, hogy egy csepp vért hullajtottak volna.
A történészek Tabuki hadjárattal kapcsolatos értékelése sok esetben hibás. Azt állítják ugyanis, hogy a toborzás híre a Bizánci seregekbe az Arab határ mellett, hamis volt. A helyzet az, hogy a Császár nekilátott a toborzáshoz, de a Próféta megelőzte őt és még azelőtt a csatatérre ért, hogy a támadásra felkészülhetett volna. Feltevések helyett maradjunk a tényeknél: a császár serege visszavonult. Nem felejtette el, ugyanis, hogy az Iszlám Ügyéért odaadóan küzdő háromezres had M’utahnál képes volt becsülettel helytállni az ő százezres seregével szemben. Most harminc ezres Muszlim had sorakozott fel Tabuknál, amit a Próféta maga vezetett. Ehhez kétszázezres császári sereg sem lesz elég, gondolhatta.
Amikor a Próféta hírét vette a császári csapatok visszavonulásának két dolog között választhatott. Vagy továbbmegy Szíriába, vagy visszatér Tabukból és a morális győzelmét politikai előnyökre váltja. Az utóbbi mellett döntött és húsz nap várakozás után elhagyta Tabukot. Ezalatt sikerült nyomást gyakorolnia azokra a kis királyságokra, sejkségekre, melyek a Bizánci Birodalom és az Iszlám Állam között voltak. Ezek erős Bizánci hatás alatt élték meg mindennapjukat. A történtek után gazdát váltottak, alájuk rendelődtek, vazallusaik lettek és ettől kezdve az Iszlám Állam adófizetőivé váltak. Keresztény törzsfők, Ukaidir bin Abdul Malik Kindi, vagy Dumatul Dzsaidal, Yuhanna bin D’obah, majd Maqna, Dzsarba és Arzuh klánjai behódoltak és beleegyeztek Dzsiziya adó fizetésébe Medina Állam javára. Ezzel az Iszlám Állam befolyási határai elérték a Bizánci Birodalom határait, ami azt eredményezte, hogy azok az Arab klánok, akiket eddig a Császár Arábia ellen használt, most a Muszlimok szövetségesei lettek Bizánccal szemben.
A Tabuknál aratott morális győzelem lehetőséget nyitott a Muszlimoknak arra, hogy mielőtt még konfliktusba keverednének újból Bizánccal, megerősítsék pozícióikat egész Arábiában. Szertefoszlottak azok reményei, akik a „tudatlanság” hiedelem-korszakának visszatérésében bíztak. Lehullott a lepel a Shirkről (bálványimádás) és Nifaqról (képmutatás), mert valójában egy lepel fedte be mindkettőt. A képmutatók továbbra is bálványimádók maradtak, csupán az Iszlám mögé bújtak. Tabuk nekik is bebizonyította az Ügy igazát, és ha ők nem is, de gyermekeik már az Iszlám tisztaszívű követőivé váltak. Csupán egy teljesen erőtlen kis csoport maradt fenn a régi tanok követői közül, de ezek már nem jelentettek veszélyt az Iszlám Forradalmára, aminek véghezvitelére Allah a Prófétát küldte.
Az időszak problémái
Ha a történelmi hátteret és körülményeket összeillesztjük, akkor világosan láthatóvá válnak azok a problémák, melyekkel az Iszlám Közösség konfrontálódott:
1. Egész Arábiát a Dar-ul-Iszlámmá, az Iszlám Otthonává kell tenni
2. Az Iszlám befolyását ki kell terjeszteni a szomszédos országokig
3. A Hipokriták félrevezetéseivel le kell számolni
4. Muszlimok felkészítése a nem-Muszlim világ felé irányuló Dzsihádra.
5. Egész Arábia adminisztratív vezetése a Hívők kezébe került, az ellenzéki erők jelentéktelenekké váltak. Közzé kellett tenni a Dar-ul-Iszlám politikai alapállását. A következő intézkedések váltak szükségessé:
6. Be kellett jelenteni, hogy a bálványimádókkal, pogányokkal kötött egyezségek hatályukat vesztik, a Muszlimok a rájuk háruló kötelezettségekből négy hónap elteltével felszabadulnak. (v. 1-3). Ennek közzététele alapvető volt annak érdekében, hogy a shirk (bálványimádás) értékrendű rendszert kiiktassák és Arábiát kizárólag az Iszlám jogrend alá rendeljék. Ezt követően egységes jogi szabályozás biztosította az Iszlám értékeinek elsődlegességét.
7. Nyilatkozat született arról, hogy a Kába őre tisztségét, ami egész Arábiában központi pozíciót jelentett, nem tölthette be bálványimádó és csak Muszlim választható erre a posztra (v. 12-18). Továbbá a „tudatlanság” korának hitgyakorlatát eltörölték, bálványimádók, pogányok meg sem közelíthették ettől kezdve a Kábát (v. 28.). A Shikr (társállítás) hagyományait kitiltották a Szentélyből, csak Allah imádata, a tiszta, egyenes hitvallás maradhatott.
8. A „Nasi” gonosz rítusát, amivel a „tudatlanság” idején kedvükre átütemezték a hónapokat, hogy előnyökhöz jussanak (lásd 37. vers és magyarázat), betiltották, „kufr”-nak, azaz hitetlenségnek minősítették. Ez is mutatta, hogy a Dzsahiliya korszakhoz tapadó minden nyomot, emléket gyökerestől eltávolítanak Arábiából és ezt követően a Muszlimok életéből mindenhol.
9. Az Iszlám Arábián kívüli érvényesítésének jogát csak úgy lehetett biztosítani, ha a nem- Muszlim világ tudomást szerez az iszlám Állam erejéről és annak szuverenitását elismeri. Mivel a Bizánci és Perzsa birodalmak voltak a kor két legnagyobb hatalmai, a konfrontáció elkerülhetetlen volt velük. A Dzsihád célja nem a hit terjesztése volt, mert abban mindenki szabadon dönt, hogy elfogadja az Iszlámot, vagy nem. A Dzsihád az Iszlám Államának, az Iszlám értékeinek védelméről szól, hogy külső erő se fizikailag, se spirituálisan ne hozzon az Iszlámmal nem rokonítható értékrendet, elhajlást a Muszlimok nemzedékeire. A Muszlimok a saját fennhatóságuk alá tartozó területen, szabad vallásgyakorlást kell, hogy biztosítsanak nem- Muszlimoknak, akik Dzsiziya adót kötelesek fizetni (v. 29).
10. A harmadik fontos terület a Hipokriták egységes megítélése és kezelése volt. A Tabuki hadjáratot követően, olyan külső erővel nem lehetett tovább számolni, aki őket támogatta volna. Az Iszlám egész Arábiát kontrollálta. Ettől kezdve ők tisztán hitetlennek nyilvánultak (v. 73). A Próféta felégette Swailimit, ahol titkos összeesküvéseiket tartották. Itt beszéltek le sokakat pl. a Tabuki hadjárathoz való csatlakozásról. Tabukból visszatérve a Próféta lebontatta és felégettette azt a mecsetet is, amit a Hipokriták fedésként építettek, hogy Iszlám leplében tüntessék fel hitetlenségüket.
11. A Muszlimok nem- Muszlim területekre való kilépése és a Dzsihád előtt, meg kell erősödniük hitben. Tabuk előtt még problémaként lehetett beszélni a hitbéli fogyatékosságokról. Ezeknek még az ütközet előtt felszínre kellett jutni. Akik hátramaradtak, kifogást kerestek, felmentést kértek, ehelyett csatlakoztak a Hipokritákhoz, mert féltették földi javaikat, így nem szolgáltak megbecsülésre, érdemekre. Egyértelmű nyilatkozat hangzik el, hogy ettől kezdve az Iszlám hitének egyedüli kritériuma az erőfeszítés, amit az egyén tesz Allah Szavának magasba emeléséhez. Ahhoz, hogy az Iszlám és a „Kufr” (hitetlenség) közti konfliktus az Iszlám javára billenjen. Ha ezt követően bárki vonakodik vagyonát, életét, energiáját, idejét feláldozni hitéért, az nem tekinthető hiteles Muszlimnak (v. 81-96).
Ha a fent említett szempontokat ismerjük, akkor mindez megkönnyíti a Szúra helyes értelmezését.
Tárgykörök és ezek összekapcsolódása
A szerződések alapkoncepciójának felülírása, szabályok, melyeket be kell tartami egyezségek felmondásakor, a partneri komolyság és tisztesség megtartásával. 1-12.
A Muszlimok buzdítása a bálványimádó, pogány Arabok elleni harcra Allah Útján. A Keresztények és Zsidók intése ellenséges és megtévesztő viselkedésük miatt. 13-37.
A Muszlimok figyelmének felhívása arra, hogy csak a hitetlenséggel vívott harcban mutatott aktív részvételük és áldozatuk után várhatnak viszonzást. Ez az egyetlen kritérium, ami a Muszlimot megkülönbözteti a Hipokritától. Ezért az igazi Muszlimnak mérlegelés nélkül vállalni kell veszélyt, nehézséget és el kell hárítania minden kísértést, ami letérítheti őt a Dzsihádról. 38-72.
A Hipokriták jellegzetességeinek ismertetése. Intézkedések a velük való bánásmód kialakítására. 73-90.
Ez a rész azokkal foglalkozik, akik visszamaradtak, nem csatlakoztak Dzsihádhoz a Tabuki hadjárat idején. Őket kategóriákba sorolják. Rokkantak, betegek, szegények, képmutatók, hívők, akik felismerték hibájukat, emésztették magukat a Próféta visszatérése e–lőtt Tabukból, és azok, akik megvallották hibáikat. Őket mind a saját helyükön és szempontjaik szerint kell kezelni. 91-110.
| |||||||||||||||||||
1.Védettség jár Allahtól és a Prófétától azoknak a bálványimádóknak, akikkel szövetséget kötöttetek [1].
2.Járjátok a Földet négy hónapon át és tudjátok, hogy nem térhettek ki Allah elől. Mert bizony, Allah rajtaüt a hitetleneken [2].
3. Nyilatkozat Allahtól és az Ő Prófétájától az embereknek a Legnagyobb Zarándoklat napján, hogy Allahnak és az Ő Prófétájának nincs kötelezettsége a (szerződésszegő) pogányokkal. Ha bűnbánatot fogadtok, jobb nektek. Ha szembeszálltok, hát tudjátok, hogy nem térhettek ki Allah elől. Vidd a fájdalmas büntetés hírét azoknak, kik tagadnak [3].
4.Továbbra is fennáll a kötelezettség azokkal a pogányokkal, kikkel szövetséget kötöttetek, majd semmiben nem csorbítottak titeket és senkit nem vonultattak fel ellenetek. Teljesítsétek be a velük kötött szövetséget annak terminusa szerint. Mert bizony, Allah szereti az őrizkedőket [4].
5.Ha elmúlnak a Sérthetetlen Hónapok, öljétek meg a pogányokat, ahol csak fellelitek őket. Vegyétek őket, ostromoljátok meg őket és várjátok be őket minden fortéllyal. Ha bűnbánatot fogadnak, imára állnak, kötelező alamizsnát adnak, engedjétek útjukra őket. Mert bizony Allah a Megbocsájtó, a Kegyelmes [5].
6.Ha a pogányok közül valaki befogadást kér tőled, akkor fogadd be, hadd hallja meg Allah szavát, majd kísérd el oda, ahol biztonságban van. Ezt hát azért, mert ők olyan nép, kik nem tudnak [6].
7.Hogy lehetne a pogányoknak egyezsége Allah és az Ő Prófétája előtt, hacsak nem azokkal, kikkel a Sérthetetlen Szentélyben köttök egyezséget? Mindaddig, amíg egyenesek veletek, ti is legyetek egyenesek velük. Allah szereti az őrizkedőket [7].
8.Hogy lehetne (egyezség azokkal), kik hogy felülkerekedjenek rajtatok, nem tisztelik bennetek sem a rokont, sem az adott szót? Szájaikkal (szavaikkal) elégítenek meg titeket, de idegenkednek tőletek szíveik és legtöbbjük züllött [8].
9.Allah Áyáit aprópénzre váltják, akadályoznak az Ő útján és becstelenség, mit tesznek.
10.A hívőben nem tisztelik a rokont, sem az adott szót! Ezek ők, a törvényszegők.
11.Ha bűnbánatot fogadnak, imára állnak, kötelező alamizsnát adnak, akkor testvéreitek a vallásban. (Ekképpen) értelmezzük az Áyákat a népnek, ki tud [9].
12.Ha egyezségük megkötése után megszegik fogadalmukat és megcsúfolják vallásotokat, akkor öljétek meg a hitetlenség imámjait (vezéreit), mert semmibe veszik fogadalmukat, hátha tán véget vetnek.
13.Nem ölitek-e meg azokat, akik megszegik fogadalmukat, majd azon töprengenek, miként űzhetik el a Prófétát és veletek kezdenék először? Félitek tán őket? Allah méltóbb arra, hogy Őt féljétek, ha hívők vagytok [10].
14.Harcoljatok velük és Allah a ti kezeitek által bünteti őket. Megbecsteleníti őket, pártotokat fogja velük szemben és begyógyítja a hívők népének keblét,
15.És eloszlatja szíveik haragját. Allah azt részesíti bűnbocsánatban, kit Ő akar. Allah a Mindentudó, a Bölcs [11].
16.Vagy arra számíttok-e hogy magatokra maradtok, mintha Allah nem tudná, kik küzdöttek közületek és nem vettek sem Rajta, az Ő Prófétáján és a hívőkön kívül védelmezőt? Allah Értesült arról, mit tesztek.
17.Nem illeti meg a bálványimádókat az, hogy elidőzzenek Allah mecseteiben, a hitetlenségnek szentelve magukat. Ezeknek romba dőltek tetteik és a Pokolban ők mindörökkön lesznek [12].
18.Allah mecseteiben azok időzzenek, kik hisznek Allahban, a Végítélet Napjában, felállnak imára, kötelező alamizsnát adnak és csak Allahtól félnek. Meglehet, hogy ezek ők, akik jó úton vannak vezetve.
19.Olyannak tartjátok-e a zarándokok megitatását, elidőzést a Sérthetetlen Szentélyben, mint azt ki hisz Allahban, a Végítélet Napjában és Allah útján küzdött? Ők nem egyenlők Allahnál. Allah nem vezeti a bűnösök népét [13].
20.Akik hisznek, menekültek, Allah útján küzdöttek vagyonukkal és életükkel, a leghatalmasabb fokon állnak Allahnál. Ezek ők a győztesek [14].
21.Uruk örömhírt üzen nekik a Tőle jövő kegyelem és megelégedés által. Övék az Égi Kertek, miben kiapadhatatlan gyönyörben részesülnek.
22.Ebben ők halhatatlanok mindörökké. Allahnál a hatalmas viszonzás.
23.Ó, kik hisznek! Ne vegyétek oltalmazókul atyáitokat és fivéreiteket, ha ők a hitetlenséget jobban szeretik a hitnél. Akik közületek hozzájuk fordulnak oltalomért, azok bűnösök.
24.Mondd: Ha atyáitok, fiaitok, fivéreitek, asszonyaitok, családjaitok, a vagyon, mit elnyertek, a kereskedelem, minek kudarcától féltek, nagyobb szeretetben áll számotokra, mint Allah, az Ő Prófétája és a küzdelem az Ő útján, akkor várjatok, míg Allah meghozza ítéletét. Allah nem vezeti a züllöttek népét [15].
25.Mert bizony pártotokat fogta Allah sok csatatéren és Hunain napján. Megörvendeztetett titeket sokaságotok, de az semmi hasznotokra nem volt. Rátok szűkült a széles föld, majd hátat fordítva (menekültetek) [16].
26.Majd Allah belső nyugalommal árasztotta el az Ő Prófétáját, a hívőket és katonákat bocsátott le, kiket nem láttatok. Megbüntette azokat, kik tagadtak. Ez a viszonzás jár a hitetleneknek.
27.Majd ezután Allah bűnbocsánatban részesíti azokat, kiket Ő akar. Allah a Megbocsájtó, a Kegyelmes.
28.Ó, kik hisznek! A pogányok tisztátlanok, hát ne közeledjenek a Sérthetetlen Szentélyhez ettől az évüktől kezdve. Ha féltek a nyomortól, Allah gyarapítani fog titeket az Ő kiváltságából, ha akar. Mert bizony, Allah a Mindentudó, a Bölcs [17].
29.Harcoljatok azokkal, kik nem hisznek Allahban, a Végítélet Napjában, s nem tiltják be azt, amit Allah és az Ó Prófétája megtiltott. (Harcoljatok azokkal), kik nem térnek meg az Igaz hitvallásra azok közül, kiknek már eljött a Könyv, kivéve ha Dzsiziyát fizetnek alázatos kézzel [18].
30.A Zsidók Ezrást mondják Allah fiának, a Keresztények Krisztust (Jézust) mondják Allah fiának. Ezt mondják szájaikkal, utánozva azok beszédét, kik azelőtt tagadtak. Allah rontást hoz rájuk, miáltal megátalkodottak [19].
31.Lelkészeiket, szerzeteseiket urukká tették maguk fölött, Allahon kívül. (Uruknak vették) Krisztust, Mária fiát, miközben nem parancsoltak nekik mást, minthogy az Egy Istenhez imádkozzanak. Nincs más Isten, csak Ő. Legyen Dicső mindattól, mit Őneki társul állítanak [20].
32.Ki akarják oltani Allah világosságát szájaikkal, de Allah ezt nem engedi. Hanem be fog teljesedni az Ő világossága, még akkor is, ha iszonyodnak (ettől) a hitetlenek.
33.Ő az, Ki elküldte az Ő Prófétáját az Útmutatással, az Igaz hitvallással, hogy érvényesítse azt minden (más) vallás fölött, még akkor is, ha iszonyodnak (ettől) a bálványimádók [21].
34.Ó, kik hisznek! A lelkipásztorok és szerzetesek közül sokan nyelik el az emberek vagyonát hamisan és akadályoznak Allah útján. (Vannak), kik aranyat, ezüstöt halmoznak fel és nem áldozzák azt Allah útján. Hát hirdesd ki nekik a fájdalmas büntetést [22],-
35.A Napon, azzal szítják fel a Pokol tüzének melegét, majd vasalják azt (aranyat, ezüstöt) homlokaikra, oldalaikra és hátaikra. „Ez az (a kincs), mit felhalmoztatok magatoknak. Ízleljétek meg azt, mit felhalmoztatok.
36.Allahnál a hónapok száma tizenkét hónap. (Ekképpen rendeltetett el) Allah Könyvében a Napon, (mikor) megteremtette az Egeket és a Földet, s ezek közül négy Tiltott. Ez az egyenes hitvallás, hát ne kárhozzátok el magatokat ezekben. Harcoljatok az összes pogánnyal, amint ők is harcolnak mindahányatokkal. Tudjátok, hogy Allah az őrizkedőkkel van [23].
37.Mert bizony, az átütemezés (Tiltott hónapé), ráadás a hitetlenségre. Eltévednek általa azok, kik tagadnak. Megengedetté tesznek vele egy évet és megtiltanak vele egy évet, hogy kikerekítsék a (hónapok) számát, miket megtiltott Allah, s megengedetté tegyék azt, mit megtiltott Allah. Tetszetőssé lett téve számukra tetteik gyarlósága. Allah nem vezeti a hitetlenek népét [24].
38.Ó, kik hisznek! Mi lel titeket akkor, mikor mondják nektek, hogy vonuljatok ki Allah útján, s ti belegyökereztek a Földbe? Az Evilági élet megelégítését többre tartjátok tán, mint a Túlvilágét? Az Evilági élet vigasza a Túlvilágon, bizony csekély [25].
39.Ha nem vonultok ki, Ő fájdalmas büntetéssel sújt titeket és helyeteket másik néppel váltja fel. Nem árthattok Neki egyáltalán! Allah Mindenre Képes [26]!
40.Ha nem fogjátok pártját (a Prófétának), hát Allah pártját fogta, mikor elűzték őt azok, kik hitetlenek és ketten maradtak magukban. Midőn ketten a barlangban (rejtőztek) ő így szólt társához: Ne bánkódj! Allah velünk van.”Allah belső nyugalommal töltötte el őt és megtámogatta katonákkal, kiket nem láttál. Megtette azok szavát alulra, kik tagadtak és Allah szavát felülre. Allah a Nagyszerű, a Bölcs [27].
41.Vonuljatok ki könnyen, vagy nehezen (fegyverekkel, vagy anélkül), küzdjetek vagyonotokkal és életetekkel Allah útján. Ez így jobb nektek, ha tudjátok.
42.Ha gyors haszon, könnyű út (várna rájuk), bizony követnének téged, de hosszúra nyúlt számukra a táv a teherrel. Allahra esküsznek: „Ha tudnánk, kivonulnánk veletek.” Elpusztítják magukat. Allah tudja, hogy ők hazudnak [28].
43.Allah feloldoz téged (ó Mohammed)! Miért adtál nekik felmentést, amíg meg nem nyilvánul neked, kik mondanak igazat és megtudod, kik a hazugok [29]?
44.Akik hisznek Allahban és a Végítélet Napjában, nem kérik felmentésedet az alól, hogy küzdjenek vagyonukkal és életükkel. Allah Ismerője az Őrizkedőknek.
45.Hanem azok kérik felmentésedet, akik nem hisznek Allahban, a Végítélet Napjában, (kiknek) szívei kétségekkel van tele és kétkedéseik közt hánykolódnak.
46.Ha ki akarnának vonulni, előkészületeket tettek volna rá, de Allah gyűlöletessé tette számukra menetelésüket és hátrahagyta őket. Mondták nekik: „Üldögéljetek az üldögélőkkel.”
47.Ha kivonulnának veletek, nem gyarapítanának titeket, csak zűrzavart keltenének, fejveszetten rohangálnának soraitokban, hogy elvessék az ármányt köztetek. Mert vannak, kik hallgatnak rájuk közületek és Allah ismeri a bűnösöket.
48.Ők ármányra vágytak azelőtt, felforgatták ügyeidet, míg eljött az Igazság. Allah Ügye érvényre jutott és ők ettől iszonyodnak.
49.Köztük, ki mondja: „Adj felmentést nekem és ne tégy ki kísértésnek.” Nem estek tán máris kísértésbe? Mert bizony, a Pokol körbeveszi a hitetleneket [30].
50.Ha jó ér téged (ó Mohammed), elszomorítja őket, ha balsors sújt, mondják: „Mert mi elővigyázatosak voltunk.” Majd elfordulnak és örvendeznek.
51.Mondd: „Nem ér minket más, mint amit Allah megírt nekünk. Ő a mi Oltalmazónk.” Allahra hagyatkozik minden hívő.
52.Mondd: „Számítotok-e másra, mint egyiket a két szép dologból (halál, vagy győzelem)? De amit veletek (kapcsolatban) várunk, hogy Allah büntetéssel sújt le rátok Tőle, vagy kezeink által. Hát várjatok! Mi veletek várunk!”
53.Mondd: „Áldozzatok önként, vagy kényszeredetten, nem fogadják el tőletek. Ti züllött nép vagytok.
54.Ami miatt nem fogadják el tőlük áldozataikat nem más, minthogy tagadják Allahot és az Ő Prófétáját. Nem jönnek másként imára, csak lustán, s nem áldoznak, csak kényszeredetten [31].
55.Ne keltsen benned tetszést vagyonuk, sem gyermekeik. Allah ezzel akarja büntetni őket az Evilági életben. Lelkük elsorvad, míg ők tagadnak [32].
56.Allahra esküsznek, hogy közületek valók, de ők nem közületek valók. Hanem ők a nép, ki szorong.
57.Ha menedéket találnának, vagy barlangot, vagy rejteket, bizony odafordulnának, s özönlenének felé.
58.Köztük, ki rágalmaz téged a Szadaka dolgában. Ha részt kapnának belőle, megnyugodnának. Ha nem kapnak részt abból, akkor méltatlankodnak [33].
59.Ha elégedettek lennének azzal, mit Allah és az Ő Prófétája ad nekik, mondanák: „Allahra számítunk. Allah és az Ő Prófétája ad nekünk az Ő kiváltságából. Mi Allahra vágyunk [34].”
60.Az adományok a szegényeké, szűkölködőké, az abban (adományok adminisztrációjában) dolgozóké, (azoké), kiknek szívei ráhangolódott (az Igazságra), (azoké), kik fogságba kényszeredettek, adósságcsapdában vannak, (azoké), kik Allah útján vannak és (azé), ki úton van. Ez kötelezettség Allahtól! Allah a Mindentudó, a Bölcs [35].
61.Köztük, kik sértegetik a Prófétát, mondják: „Ő (mindent) meghall.” Mondd: „Azt hallja meg, ami jó nektek. Hisz Allahban, hisz a hívőknek és ő a kegyelem azoknak, kik hisznek köztetek. Akik sértegetik Allah Prófétáját, övék a fájdalmas büntetés [36].
62.Megesküsznek Allahra és az Ő Prófétájára, hogy kedvetekben járnak, de Allah és az Ő Prófétája érdemesebbek arra, hogy a kedvükben járjanak, ha ők hívők.
63.Nem tudják-e, hogy ki szembehelyezkedik Allahhal és az Ő Prófétájával, azé a Pokol tüze, miben ő mindörökkön örökké? Ez hatalmas megaláztatás.
64.Aggódnak a képmutatók, hogy egy Szúra fog kinyilatkoztatni róluk, mi kihirdeti azt, ami szívükben van. Mondd: „Gúnyolódjatok csak! Mert bizony, Allah feltárja azt, mitől aggódtok.”
65.Ha rájuk kérdezel, mondják: „Mi csak csevegünk és játszadozunk.” Mondd: „Allahon, az Ő Áyáin és az Ő Prófétáján, gúnyolódtok tán?”
66.Ne mentegetőzzetek! Tagadtok hitetek után! Ha Mi feloldozunk néhányatokat, akkor másokat közületek megbüntetünk, mert gaztevők voltak!
67.A képmutató férfiak és nők egymásnak valók. Elrendelik az álnokságot, véget vetnek az illőnek és visszafogják kezeiket. Elfelejtik Allahot és Mi elfeledjük őket. Mert bizony, a képmutatók, ők a züllöttek.
68.Allah megígérte a Hipokrita férfiaknak, nőknek, és hitetleneknek a Pokol tüzét, miben ők mindörökkön lesznek. Erre számítsanak! Megátkozta őket Allah és övék a tartós büntetés,-
69.Mint kik előttetek voltak. Erősebbek voltak, mint ti, több vagyonnal és gyerekkel (bírtak). Élvezték javaikat és ti is élvezitek javaitokat úgy, ahogy azok élvezték javaikat, kik előttetek voltak. Csevegtek, ahogy ők csevegtek. Azoknak összeomlottak tetteik az Evilágon és a Túlvilágon. Ők a vesztesek!
70.Nem érkezett-e el hozzájuk azoknak híre, akik előttük voltak? Népei Noénak, Aádnak, Thamudnak? Népei Ábrahámnak, Median társainak és a Romvárosoknak? Eljöttek hozzájuk Prófétáik a bizonyságokkal. Nem Allah volt az, Ki bűnbe vitte őket, hanem ők vitték magukat bűnbe [37].
71.A hívó férfiak és nők, egymás oltalmazói. Elrendelik az illőt, véget vetnek a gonosznak, felállnak imára, kötelező alamizsnát adnak, engedelmesek Allahnak és az Ó Prófétájának. Ezeknek megkegyelmez Allah, mert Allah a Nagyszerű, a Bölcs.
72.Allah megígérte a hívő férfiaknak és nőknek az Égi Kerteket, mik alatt folyók futnak, miben ők mindörökkön lesznek. Üdvös lakhely az Édeni Kertekben, de Allah elégedettsége nagyobb (ennél). Ez a hatalmas győzelem!
73.Ó Próféta! Küzdj meg a hitetlenekkel és a Hipokritákkal. Légy heves velük! Hajlékuk a Pokol, gyötrelmes sors.
74.Allahra esküsznek, hogy nem mondtak (semmi rosszat). A hitetlenség szavát mondták és tagadtak Iszlámjuk után! Összeszövetkeztek, amit nem vittek végbe. Elégtételük, hogy nem gazdagítja őket Allah és az Ő Prófétájának kiváltsága. Ha megbánják, jobb nekik. Ha szembefordulnak, Allah fájdalmas szenvedéssel bünteti őket az Evilágon és a Túlvilágon. Nincs e Földön számukra oltalmazó, se pártfogó [38].
75.Közöttük, ki (ilyen) egyezséget kötött Allahhal: „Ha Ő juttat nekünk kiváltságából, akkor mi is adunk Szadakát és jótét lelkek leszünk.”
76.Mikor Ő juttatott nekik kiváltságából, megfordultak és szembeszegülők lettek.
77.Ezért Ő képmutatással terheli szíveiket a Napig, mikor találkoznak Vele, miáltal megszegték az egyezséget, mit Allahhal kötöttek és miáltal hazudtak [39].
78.Nem tudják-e, hogy Allah ismeri titkukat és szövetkezésüket? Mert bizony, Allah Ismerője a Láthatatlannak.
79.Kik bemocskolják a hívők önkénteseit Szadaka (dolgában), és gúnyt űznek azokból, kik nem találnak mást, mint munkájukat, belőlük Allah űz gúnyt és övék a hatalmas büntetés [40].
80.(Mindegy), hogy bűnbocsánatot kérsz nekik, vagy nem. Ha hetvenszer kérnél nekik bűnbocsánatot, akkor sem bocsájtana meg nekik Allah. Ez hát, miáltal tagadták Allahot és az Ő Prófétáját. Allah nem vezeti a züllöttek népét [41].
81.Örvendeztek a hátramaradottak (Tabuki hadjárat idején) tétlenül üldögélve Allah Prófétájának háta mögött. Irtóztak attól, hogy küzdjenek vagyonukkal, életükkel Allah útján. Mondták: „Ne vonuljatok (ebben) a hőségben.” Mondd: „A Pokol tüze melegebb!” Ha felérnék [42]!
82.Hadd nevessenek kicsit! Sokat fognak sírni viszonzásul azért, mit elnyertek.
83.Ha Allah visszajuttat téged közéjük, engedelmedet kérik majd, hogy kivonulhassanak, mondd: „Soha nem vonultok velem, soha nem harcoltok velem, az ellenséggel. Jól elvoltatok az üldögéléssel először. Üldögéljetek hát a hátramaradókkal.”
84.Ne imádkozz egyikükért sem, ha meghalnak, soha! Ne állj oda sírjukhoz! Ők megtagadták Allahot és az Ő Prófétáját. Züllöttként haltak meg [43].
85.Ne kápráztasson el téged vagyonuk, gyermekeik, mert Allah ezzel akarja büntetni őket az Evilágon és elsorvasztja lelküket a hitetlenségben [44].
86.Ha egy Szúra kinyilatkoztatott, (örvendeznek), hogy hiszik Allahot és az Ő Prófétáját, de a tehetősek köztük felmentésedet kérik. Mondják: „Hagyj minket itt az üldögélőkkel.”
87.Megelégedtek azzal, ha a hátramaradottakkal lehettek. Pecsét van szíveiken és ők nem fogják fel [45]!
88.De a Próféta, és akik vele hisznek, küzdenek vagyonukkal, életükkel. Ezek ők, kiké a jók, ezek ők, a boldogulók!
89.Előkészítette Allah számukra az Égi Kerteket, mik alatt folyók futnak, miben ők mindörökkön lesznek. Ez a hatalmas győzelem [46].
90.Eljöttek mentegetőzni a nomád Arabok közül, hogy felmentésüket kérjék. Kik meghazudtolták Allahot és az Ő Prófétáját, csak üldögéltek. De lesújt azokra, kik közöttük hitetlenek, a fájdalmas büntetés [47].
91.Nem hibáztathatók a gyengék, betegek, akik nem találnak, mit áldozhatnának, ha őszinték Allahhoz és az Ő Prófétájához. Nincs (vád) út a jótét lelkekkel szemben. Allah a Megbocsájtó, a Kegyelmes [48].
92.Nincs (vád) azokkal szemben, akik ha eljöttek hozzád, hogy adj alájuk, mi hordozná őket, mondtad: „Nincs olyan, mire (ülhetnétek), hogy hordozzon titeket. (Mikor) elfordultak, szemeik megteltek könnyekkel a bánattól, hogy nem találnak semmit, amit áldozhatnának [49].
93.Hanem a (vád) útja (fennáll) azokkal szemben, akik felmentésedet kérték és ők gazdagok. Megelégedettek voltak azzal, ha a hátramaradókkal lehettek. Allah pecsétet tett szíveikre és ők nem tudják.
94.Mentegetőznek hozzátok, ha visszatértek közéjük. Mondd: „Ne mentegetőzzetek, nem hiszünk nektek. Allah tudatta velünk híreiteket. Allah és az Ő Prófétája (csak) tetteiteket nézi. Majd visszatérítenek titeket a Láthatatlan és Látható Tudójához (Allahhoz) és Ő kihirdeti nektek azt, mit tettetek.
95.Megesküsznek Allahra nektek, mikor hozzájuk fordultok, hogy hagyjátok magukra őket. Hát hagyjátok magukra őket. Alantasak, hajlékuk Pokol viszonzásul azért, mit elnyertek.
96.Megesküsznek nektek, hogy meg lesztek elégedve velük. De ha meg is lennétek elégedve velük, Allah nem elégszik meg a züllöttek népével.
97.A nomád Araboknál (nincs) hitetlenebb, képmutatóbb és versengőbbek annál, hogy miként ne vegyenek tudomást a kotlátokról, miket Allah az Ő Prófétájának kinyilatkoztatott. Allah a Mindentudó, a Bölcs.
98.A nomád Arabok között van, ki ha áldoz, azt büntetésnek veszi és balsorsot vár rátok. Hanem rájuk vár a becstelen balsors. Allah a Meghalló, a Mindentudó [50].
99.A nomád Arabok közt van, ki hisz Allahban, a Végítélet Napjában és áldozatára úgy tekint, mint ami közelebb viszi őt Allahhoz és a Próféta imáihoz. Hanem az (valóban) közelebb viszi őket (Hozzá) és Allah bevezeti őket kegyelmébe. Mert bizony, Allah a Megbocsájtó, a Kegyelmes.
100.A menekülők (Muhadzsirin) élcsapatában elsők, a segítők (Anszár) és akik őket jótéteményekben követték, hát Allah elégedetté teszi őket, ők is elégedetté teszik Allahot. Készen állnak számukra az Égi Kertek, mik alatt folyók futnak, miben ők örökkön lesznek, az idők végezetéig. Ez a hatalmas győzelem [51].
101.A nomád Arabok közül körülöttetek, vannak, kik képmutatók, ahogy Medina népe között is. Ők megrögzöttek képmutatásban. Nem ismered fel őket. Mi felismerjük őket, kétszer sújtjuk őket büntetéssel, majd betaszíttatnak a fájdalmas büntetésbe [52].
102.Mások elismerték vétkeiket. Ők összekeverték a jótettet egy másik rosszal. Meglehet, hogy Allah feloldozza őket. Mert bizony, Allah a Megbocsájtó, Kegyelmes.
103.Végy vagyonukból Szadakát, hogy megtisztítsd és gyarapítsd őket általa. Imádkozz értük, mert imád megnyugvást hoz nekik. Allah a Meghalló, a Mindentudó.
104.Nem tudják-e, hogy Allah elfogadja a bűnbánatot szolgálóitól és Magához veszi a Szadakát? Mert bizony, Allah a Bűnbánat Elfogadója, a Kegyelmes.
105.Mondd: „Cselekedjetek! Allah, az Ő Profétája és a hívők látják tetteiteket. Vissza lesztek térítve a Láthatatlan és Látható Világ Ismerőjéhez és majd Ő kihirdeti nektek azt, amit tettetek.
106.Mások Allah elrendelésére várnak, hogy megbünteti-e őket, vagy bűnbánatban részesíti-e őket? Allah a Mindentudó, a Bölcs [53].
107.Akik a mecsetet ártásra, hitetlenségre, hívők közti megosztásra használják és felszítására azoknak, kik háborút viseltek azelőtt Allahhal és az ő Prófétájával szemben, bizony arra esküsznek, hogy nem akarnak mást, csak jót. Allah Tanúsítja, hogy ők a hazugok [54].
108.Ne állj fel ott (imára) soha! Mert bizony a mecset, mi az őrizkedésre épített első naptól kezdve, érdemesebb arra, hogy ott felállj. Abban férfiak vannak, kik arra vágynak, hogy megtisztuljanak. Allah szereti a megtisztulókat [55].
109.Az a jobb tán, kik építményét Allah őrizkedésére és megelégedésére alapozza, vagy az, ki építményét omladozó homokkő peremére építi, majd vele együtt omlik be a Pokol tüzébe? Allah nem vezeti a bűnösök népét.
110.Addig maradnak fenn építményeik azoknak, kik kétségekre építették azokat szíveikben, míg darabokra nem szakadnak szíveik. Allah a Mindentudó, a Bölcs [56].
111.Allah megváltotta a hívőktől azok életét, vagyonát, miáltal övék az Égi Kertek. Küzdenek Allah útján, ölnek és megöletnek. Ez az Ő Igaz ígérete a Tórában, Evangéliumban és a Koránban. Ki hűbb Ígéretéhez, mint Allah? Örvendezzetek fogadalmatok miatt, amit tettetek! Ez a hatalmas győzelem [57].
112.(Örvendjenek), kik bűnbánattal fordulnak Hozzá, dicsőítik Őt, kik útra kelnek Érte, a térdeplők, leborulók, elrendelői az illőnek, véget vetői a gonosznak és kik megtartják Allah korlátait. Vidd el az örömhírt a hívőknek.
113.Nem illeti meg a Prófétát és azokat, kik hisznek, hogy bűnbocsánatért fohászkodjanak a pogányoknak, még ha közeli hozzátartozójuk is lenne, miután megnyilvánult nekik, hogy ők a Pokol gazdái [58].
114.Nem volt Ábrahám bűnbocsánat kérése atyja számára más, mint egy ígéret, mit neki tett. Mikor megnyilvánult számára, hogy ő Allah ellensége, elállt tőle. Mert bizony, Ábrahám féltő volt és irgalmas [59].
115.Allah nem tévelyíti el a népet azután, hogy vezette őket, míg ki nem nyilvánítja nekik, mitől tartsanak. Mert bizony, Allah a Mindenek Tudója.
116.Mert bizony, Allahé az Egek és a Föld Mindenhatósága. Életre kelt és elmulaszt. Nincs számotokra Allahon kívül Oltalmazó, se Pártfogó.
117.Allah megenyhült a Próféta, a Muhadzsirinek, Anszárok és azok felé, akik követték őt a viszontagság órájában, miután néhányuknak szívei kissé félrehúztak közülük. Majd megenyhült feléjük. Ő a Megszánó, a Könyörületes [60].
118.(Megenyhült) a három felé, akik hátramaradtak, míg a Föld, ami tágas, rájuk nem szűkült és lelkük is rájuk szűkült. Úgy vélték, nincs menekvés Allah elől, csak Őhozzá. Majd megenyhült feléjük, hogy bűnbánatot gyakorolhassanak. Mert bizony, Allah a Megenyhülő, a Kegyelmes [61].
119.Ó, kik hisznek! Őrizkedjetek Allahtól és legyetek azokkal, kik igazak!
120.Nem volt méltó Medina népéhez és a nomád Arabokhoz körülöttük, hogy hátramaradjanak Allah Prófétájától. Az sem, hogy saját életüket az ő életénél többre tartsák. Ez hát, miáltal nem érte őket szomjúhozás, sem vesződség, sem éhezés Allah útján. Egy lépést sem tettek, hogy felbőszítsék a hitetleneket, nem vívtak ki sikert az ellenségen, bár a jótett megíratatott ebben nekik. Allah nem vesztegeti el a jótét lelkek bérét.
121.Se keveset, se sokat nem áldoznak (az Ügyért). Nem vágnak át a völgyön, bár az megíratott nekik, hogy Allah a legjobbal gazdagíthassa őket azért, mit tesznek.
122.Nem kell a hívőknek mind kivonulni. Hadd maradjon hátra minden hadtestből egy csoport közülük, hogy tudatosodjanak a vallásban, s intsék népüket, mikor visszatérnek hozzájuk, hogy legyenek elővigyázatosak [62].
123.Ó, kik hisznek! Küzdjetek meg azokkal a hitetlenekkel, kik titeket öveznek és hadd találjanak haragot bennetek. Tudjátok, hogy Allah az őrizkedőkkel van.
124.Mikor kinyilatkoztatik egy Szúra, van köztük, ki mondja: „Melyiketeket gyarapította ez hitben?” Akik hisznek, hitüket gyarapította és ők örvendeznek,-
125.Akiknek szíveiben betegség honol, becstelenségben gyarapítja őket, amihez hozzájön még saját becstelenségük, s hitetlenként halnak meg.
126.Vagy nem látják tán, hogy minden évben egyszer, vagy kétszer megpróbáltatásnak vannak kitéve? Majd nem fordulnak bűnbánatért és nem szállnak magukba.
127.Mikor kinyilatkoztatik egy Szúra, egymásra néznek (mondván): „Lát titeket valaki?” Majd elfordulnak. Allah fordította el szíveiket, mert ők egy nép, kik nem érik fel [63].
128.Eljött hozzátok a Próféta magatok közül. Gyásszal tölti el őt az, hogy pusztulnotok kell, s aggódik értetek. A hívők felé pedig irgalmas, kegyelmes.
129.Ha elfordulnak, mondd: „Allahra számítok. Nincs más Isten, csak Ő. Rá hagyatkoztam, Ő a Hatalmas Trónus Ura!”.
| |||||
Abstract:
Jihad is a sacred term and a sacred endeavor as well, but unfortunately it has been misunderstood and misused in many cases, therefore its elaboration and explanation is needed from various aspects. This article deals with the principles and rules of Jihad. At the beginning, the concept of jihad has been expounded, then motivations of war of the period of ignorance have been discussed. Those motivations have been brought in to focus which Islam has recognized. For instance defending of religion and faith, safeguarding the territory of Muslims, eradication of persecution, eradication of Internal enemies, support for the oppressed Muslims etc. In this regard views of a well-known medieval Hanafi jurist Imam Hasan al- Shaybani with the commentary of contemporary scholars have been produced
Islam is a religion of peace, it is evident from its very root SLM, one meaning of which is to surrender, to submit while it’s another meaning is, to reconcile with one another and to make peace [1]. In Islam there are several commands of Allah which are obligatory and jihad is one of them and it carries an important position as it has been made obligatory for the purpose of defense and protection of Islam and the Islamic state.
Islam has laid down great emphasis on sanctity of life and honor. There are many verses in the Qur’an and Traditions of the Prophet (PBUH) which prohibit unlawful killing.
The Qur’an narrates the story of the two sons of Adam, one of whom killed the other. The Qur’an criticized the murderer in the following words:
“On that account: We ordained for the Children of Israel that if any one slew a person – unless it be for murder or for spreading mischief in the land – it would be as if he slew the whole people: and if any one saved a life, it would be as if he saved the life of the whole people. Then although there came to them Our apostles with clear signs, yet, even after that, many of them continued to commit excesses in the land.” [2]
On another place the Quran says:
“ Say: “Come, I will rehearse what Allah hath (really) prohibited you from”: Join not anything as equal to Him; be good to your parents; kill not your children on plea of want;- We provide sustenance for you and for them;- come not nigh to shameful deeds. Whether open or secret; take not life, which Allah hath made sacred, except by way of justice and law: thus doth He commands you, that ye may learn wisdom.” [3]
And:
“Those who invoke not, with Allah, any other god, nor slay such life as Allah has made sacred except for just cause, nor commit fornication; – and any that does this (not only) meets punishment. [4]”
The Prophet (PBUH) said during his last pilgrimage: “Indeed your blood and your property are inviolable, like the inviolability of this day of yours and this month of yours and this land of yours, until the day you meet your lord. Listen, have I conveyed the message? The companions replied, ‘Yes.’ He (PBUH), said” O Allah! Bear witness. Let the one present inform those who are absent, for perhaps the one to whom it is conveyed will retain it better than he who hears it. Do not revert as disbelievers after me, striking each other’s necks” [5]
He also said:
“The first issue that will be judged between people on the Day of Resurrection is that of blood” [64]
He also said:
“Among the deadly sins polytheism is the deadliest one, and killing a human being, and disobedience of parents, and telling lies.” [6]
The word Jihad has been derived from (Juhd) which means to make utmost effort to achieve an objective [7].
While literally it means an ongoing struggle and a continuing endeavor. Etymologically, the scale of the term jihad includes terms like qital (fighting), nizal(duel), nisab( fixed standard), etc. There are two similar terms that are relevant to the concept of jihad and have the same root: one is mujahada, which means a mutual struggle, and the other is the derivative, ijtihad, which means concentrated struggle. If a struggle is academic, it is ijtihad, if it is spiritual, it is mujahada; and if it is physical, it is jihad” [8]
This is the religion of Islam who introduced the word jihad, otherwise, there was no concept of jihad during the period of ignorance (Jahilliyah) they were using the word harb (war) for armed struggle. [9]
The motives of war at that time were:
Appetite for booty: Taking arms to take wealth, women and slave was a common practice. Collecting of money through loot and plunder was considered the honorable way of living.
Pride: Another attraction in war for them was wining of fame to establish their prestige of valor, nobility, and courage.
Revenge: Another motive was their passion for revenge as according to their belief the soul of a murdered person remains restless until his revenge is taken.
However, the Prophet (PBUH) negated all these motives. He said on one occasion: “He who went to fight in the way of Allah. But had the intention of benefiting himself with a rope to fasten his camel, will get the string but no reward in Hereafter”. [10]
The following motivations have been recognized by Islam as valid:
Defending one’s faith: When Muslims are ill-treated and expelled from their homeland just for nothing except that they are Muslims then they are allowed to take arms for the sake of their religion. The Quran says: “Permission (to fight) has been granted to those who are being fought against for they have been wronged. Verily Allah has the power to help them .Those who were unjustly expelled from their homes for no other reason than their saying: “Allah is our Lord.” [11]
Defending and safeguarding the territory of Muslims: Islamic history shows that whenever Muslim territory was attacked they defended it by all means. During the life time of the Prophet (PBUH), when Madinah was attacked, the Muslims defended it and fought with their enemies.
Eradication of persecution: It is the unanimous opinion of the jurists that when war is waged against Muslims and they are subjected to oppression and atrocities they are justified to defend themselves. The holy Quran says:
“Permission (to fight) has been granted to those who are being fought against for they have been wronged. Verily Allah has the power to help them .Those who were unjustly expelled from their homes for no other reason than their saying: “Allah is our Lord.” [12]
Eradication of Internal enemies: Islam permits to wage war against the internal enemies of the state. The Holy Quran says: “If the hypocrites and those whose hearts are diseased and the scandal –mongers in Madinah do not desist We shall certainly rouse you to take action against them. Then they will be hardly able to live this city as your neighbor. They will be cursed from every side and will be seized wherever they are found and killed disgracefully”. [13]
Support for the oppressed Muslims: If anywhere Muslims are victimized for their faith and religion, then it will be the responsibility of Muslim State to emancipate them from such persecution. The Quran says: And why should ye not fight in the cause of Allah and of those who, being weak, are ill-treated (and oppressed)? – Men, women, and children, whose cry is: “Our Lord! Rescue us from this town, whose people are oppressors; and raise for us from thee one who will protect; and raise for us from thee one who will help!” [14]
Purposes of Jihad:
Dr. Mahmood Ahmad Ghazi throws light on purposes of jihad : “It has been a unanimous view of the Muslim jurists that the primary objective of jihad is to remove hindrances in the way of disseminating the message of Islam and to weaken the forces that come in its way. Thus, the ultimate purpose of jihad is moral, spiritual and ideological and not political or military. Therefore, it has always been considered necessary to invite the opponent to accept Islam before starting any warlike operation. This invitation, on the one hand, reminds the Muslim warriors that their purpose is not to gain material benefits and, on the other, gives an opportunity to the opponent to end hostilities at once and to enter the fraternity of Islam” [15]
He also says: “The purpose of jihad is not to convert people to Islam, as is more than evident from the Qur’anic verse: ‘There is no compulsion in religion’ [16]. Jihad is, rather, meant to bring about a holistic, harmonious and integrated transformation of human individuals and society. This total and all-round transformation of individuals and society is the ultimate objective, which cannot be achieved within a short period of time. It cannot be achieved in a day or two, or even in a decade or two. It is an ongoing and life-long mission of each and every Muslim. That is why whenever the Qur’an refers to jihad, it does not refer to armies, rulers or governments. It refers to individuals.” [17]
Moreover, the purpose of jihad is to protect places of worship whether Muslims and non-Muslims. Dr. Anis Ahmad elaborates this point in the following words: “Elsewhere the Qur’an talks specifically about followers of at least three different faiths whose places of worship have to be protected by the Muslims as an obligation and in order to uphold cultural and religious and human rights. “. For had it not been for Allah to check one set of people by means of another, there would surely have been pulled down monasteries (temples), Churches, Synagogues, and Mosques, in which the name of Allah is commemorated in abundant measure. Allah will certainly aid those who help His Cause, for verily Allah is full of strength, exalted in might”. [18], [19]
He further says: “Jihad consequently in the Qur’an, stands for a movement of protection of human rights, freedom, and dignity of man. It does not call for a “holy war” against the “infidels”. The term “holy war”, which in Arabic would mean harb al-muqaddas, practically does not exist in the vocabulary of the Qur’an and Sunnah. Similarly peace (amn, salam, sulh) in Islamic tradition is not an antonym of war. It stands for a culture of peace, tolerance, mutual understanding and an ongoing systematic culture and civilizational discourse and dialogue.” [20]
Difference between violence and Jihad:
Dr. Anis Ahmad differentiates between violence and jihad in the following words: “Violence is generally defined as purposeful use of force in order to hurt, insult, intimidate or injure someone. This is why a remote control device when used to hurt or kill anyone is regarded as an act of violence and terror. However, we always differentiate between physical injury with an intention to cause pain or harm and the same action with an intention to improve, repair and make life better for a person, such as the use of surgical tools by a dentist in extracting tooth or the use of knife by a surgeon to save a patient’s life. It is in this context that jihad, in the Qur’an, is projected as an instrument for realization of peace and justice in society, and at the same time a tool for checking and eliminating lawlessness, oppression and exploitation.” [21]
Waging Jihad:
Dr. Ghazi addresses this issue in the following words. “The second basic principle of the Islamic law of war is that no use of force is allowed without the permission of a legitimate political authority. If the legitimate Muslim governments does not exist, no hostility or warlike operation can be initiated against any adjoining or neighboring enemy. Imam Abu Yusuf, a well-known Hanafi jurist and one of the founders of the Hanafi School, laid down this principle expressing it in the dictum ‘No expedition can be dispatched without the permission of the government.’” [22]
Other jurists also consider jihad as the function of the state: whenever it finds it expedient, the state will decide to undertake jihad. In a nutshell, the question of jihad cannot be decided by individuals. [23]
Responsibilities of Mujahedeen:
In fact Jihad is not the name of indiscriminate killing. Armed struggle is one of the last step of Jihad. Islam has clearly enunciated to seek first of all, peaceful solution of conflict. However, in case of any aggression Islam allows to defend the faith by all means including taking of arms but with clear instructions about the use of force. Imam Hasan al- Shaybani quoted the following instructions of the Prophet (PBUH) in his famous book al-Siyar al-Saghir as follows: “Whenever the Messenger of Allah, peace be on him, sent an army or a group of troops he used to admonish its leaders to fear Allah in his personal behavior and to be pleasant to the Muslims who accompanied him” Then he would say: “ fight in the name of Allah and in the way of Allah; fight only those who disbelieve in Allah. Do not misappropriate; do not commit treachery; do not mutilate (the dead); and do not kill a child. When you meet the polytheists who are your enemy invite them to Islam. If they accept Islam, accept it from them and hold yourselves back from them. Then, invite them to move over from their territory to the territory of Muhajirin. If they do that, accept it from them and hold yourselves back from them. [24] In case they do not, tell them that they are like other non-resident Muslims: they shall be subject to the injunctions of Allah applicable to other Muslims; however, they shall have no share in fay [25] of the state or in the spoils of war. If they refuse to accept Islam, invite them to pay jizyah [26] If they do that, accept it from them, and hold yourselves back from them. When you lay siege to the people of a fort or a city and they ask you to allow them to surrender, subject to the commandment of Allah, do not (commit yourselves to) do that, because you might not know what is the commandment of Allah regarding them. Rather, bring them to the acceptance of your own decision, and then decide about them according to your own opinion. When you lay siege to the people of a fort or a city and they ask you to grant them the guarantee of Allah and guarantee of His Messenger, do not give the guarantee of Allah or the guarantee of His Messenger; rather grant them your own guarantee and the guarantee of your forefathers for it is less grave if you fail to fulfill your guarantee and your forefathers, guarantee.” [27]
In this regard instructions of the first Caliph Hazrat Abu Bakr are of immense importance. He gave these instructions to Yazid bin Abi Sufyan when he was marching towards Syria. He asked him I give you ten instructions, keep them in mind and act upon them accordingly.
1: “You will meet some people who have devoted themselves to their places of worship, so let them for what they have devoted their selves to.
2: Do not kill children, women and the aged. However if an old and aged person is involved in direct combat by means of his advice and guidance etc., then he will be considered as belligerent. (It is evident from the narration of the Prophet (PBUH) who ordered the killing of Duraid Ibn al- Ssama as he was a veteran of war and was advising his army in a battle against the Muslims. [28])
3: Do not cut fruit bearing trees nor set them ablaze.
4: Do not kill animal without need for food.
5: Do not ruin towns.
6: No breach of trust in booty.
7: Do not turn your back in war.
8: Fulfill commitments.
9: Do not mutilate dead bodies
10: Those who confess loyalty, their life and property are as sacred as those of Muslims. [29]
As far as medical personals are concerned, in this regard , jurists are of the opinion , that all Paramedics and similar other persons are not considered a part of the combatants, even if they are supporting combatants and providing support to the belligerent [30]. This privilege is extended not only to the medical corps but also to other supporting staff, including nurses, servants, and cooks, suppliers of civil provisions, very old soldiers and old persons who do not participate in the war [31].
Conclusion:
The term Jihad includes all kinds of struggles for the Cause of Islam. It may be carried out by means of verbal instructions, communication, preaching and discourse etc. and may be carried out by using intellectual powers in the shape of writings and using print and electronic media. However, one of its form is armed struggle, keeping in view that it is the last option to be resorted. If such like situation takes place then Islam has clearly differentiated between the combatants and non-combatants. It has preserved the rights of both of them and clear injunctions have been given that the use of force should be restricted to the belligerents only.
Notes and References
[1] Ahmad, Khurshid. (1997). Islam, its Meaning and Message (p. 39). Lahore, Punjab: A.H. Publisher
[2] al-Qur’an: 5:32
[3] al-Qur’an: 6:151
[4] al-Qur’an: 25:68
[5] al-Bukhari, Muhammad bn Ismai’l. (1987). al- Jami’ al-Sahih, Kitab al-Ilm In (Vol. 1, p. 37). Beirut: Dar Ibn Kathir.
[6] al-Bukhari, Muhammad bn Ismai’l. (1987). al- Jami’ al-Sahih, Kitab al-Diyat In (Vol. 6:2517).
[7] al-Bukhari, Muhammad bn Ismai’l. (1987). al-Jami ‘a al-Sahih, Kitab, AlDiyat, Bab wa man ihyahah. (Vol. 6, p. 2519).
[8] al-Afriqi, Jamal al-Din Muhammad bn Mukrim. (n.d.). Lisan al-Arab (Vol. 3, p. 133). Beirut: Dar al-Sadir.
[9] Ghazi, Mahmood, Ahmad,2011,Islam International Law and The World Today, Islamabad, Institute of Policy Studies: 154-155
[10] Azad Abul Kalam Maulana, A. (1994). Islam ka Nazriah e Jang (p. 78). Lahore, Punjab: Makki Dar al Kutub.
[11] al-Nasa’i, Ahmad b. Shu‘ayb (1988) al Sunan al- Kubra, Beirut: al-Maktab alIslami), : 2:658
[12] al-Qur’an: 22:39-40
[13] al-Qur’an: 22:39[ayat]-40
[book] al-Qur’an: [ayat]33:60-61
[14] al-Qur’an: 4:75 For further details: Maududi, Abu al- A’ala (2009). Al-Jihad fi al-Islam (21st ed., p. 77). Lahore, Punjab: Idarah Tarjuman al-Quran.
[15] Al-Shaybani, Muhammad bn al-Hasan., & Ghazi, Mahmmod Ahmad (Translator). (1998). Al-Idah Kitab al-Siyar al-Saghir (p. 91). Islamabad: Islamic Research Institute, International Islamic University.
[16] al-Quran 2:256
[17] Ghazi, Mahmood Ahmad: 155-56
[18] al-Quran 22:40
[19] Ahmad, Anis. (2009). Global Peace and Justice: The Islamic Perspective. In Essays on Muslims and the Challenges of Globalization (p. 165). Islamabad: Institute of Policy Studies.
[20] Ibid
[21] Ibid
[22] Ibn Abi Shayba, Abd al –Allah bn Muhammad, 1409 AH, Fi al Sariyyah Takhruju Beghair al –Imam, in Al –Msannaf (Vol. 6, p. 495) Al-Riyadh: Maktaba Al-Rushd.
[23] Ghazi: 168
[24] This condition was relaxed after the conquest of Makkah, as in the beginning the Prophet (PBUH) required of every believer to migrate to Madinah where the nascent Muslim community was in need of great manpower to protect itself from the onslaught of the surrounding hostile tribes. See for details, al Siyar alSaghir translated by Ghazi, Mahmood Ahmad : 87)
[25] Fay: It means proceeds of the state from the enemy property other than war booty See for details, al Siyar al-Saghir translated by Ghazi, Mahmood Ahmad : 87)
[26] Jizya: It is a protection tax paid by the non-Muslim citizens to the Islamic state in consideration of the protection provided to them by the state in lieu of conscription. See for details, al Siyar al-Saghir translated by Ghazi, Mahmood Ahmad : 87)
[27] al-Shaybani, Muhammad bn al-Hasan., & Ghazi, Mahmmod Ahmad (Translator). (1998). Kitab al-Siyar al-Saghir (p. 43).
[28] al-Shaybani, M. (1997). Wasaya al- Umara. In Kitab al-Siyar al-Kabeer (Vol. 1, pp. 32). Beirut: Dar al-Kutub al-Ilmiyah.
[29] al-Shaybani, M. (1997). Wasaya al- Umara. In Kitab al-Siyar al-Kabeer (Vol. 1, pp. 32-33). – Ibn Khaldoon, Abd al-Rahman. Translation Urdu) (2004). Al-‘Aibar wa Dewan al-Mubtada wa al-Khabar fi Tarikh al-Arab w al-‘Ajam w al-Barbar( vol.2 p.443), Lahore, al-Faisal Nasheran – Maududi, A. (2010). Islami Qwanin e Jang wa Sulh . In Al-Jihad fi al-Islam (p. 235). Lahore. Punjab: Idarah Tarjuman al-Quran (Vol. 2, p. 443). Lahore, Punjab: Faisal Nasheran. Al-Idah 3
[30] Ghazi, Mahmood Ahmad: 168
[31] Hamidullah. (1973). Muslim Conduct of State (pp. 212-215). Lahore, Punjab: Sh.Muhammad Ashraf.-Ghazi Mahmood Ahmad: 168
| |||||
Kivonat
A Dzsihád egy szent fogalom és szent erőfeszítés, amit sokan félreértenek, rosszul alkalmaznak, ezért ennek bemutatása, értelmezése különböző aspektusokból is fontos. Ez a cikk a Dzsihád elveivel és szabályaival foglalkozik A Dzsihád kifejtésekor a „tudatlanság” (Dzsahiliya) korával folytatott háborúk motivációit kell ismernünk. Ugyanis ezek a motivációk kerültek a Dzsihád fókuszába, melyeket az Iszlám elismert és törvényesített. Például a hitvallás védelme, a Muszlimok területének, javainak megóvása, az üldöztetés és belső ellenség felszámolása, az elnyomott Muszlimok támogatása, stb. A Középkor egyik kiemelkedő Hanafita gondolkodójának, Imám Hasan a-Shaybaninak szemléletét és kortárs hittudósok véleményeit, kommentárjait ezzel kapcsolatban fontosnak tartjuk hivatkozási alapul tekinteni.
Az Iszlám a béke vallása, ami magából a szóból is adódik. Szógyöke SLM, ami alávetést, behódolást jelent. Másik jelentése: megbékélés és béketeremtés [1]. Az Iszlámban vannak ún. kötelező parancsolatok, melyeket Allah rendelt el. Ezek közül a Dzsihád az egyik. Fontosságát az adja, hogy célja az Iszlám hit és Állam védelme.
Az Iszlám hangsúlyozza az élet és méltóság sérthetetlenségét. A Koránban és a Próféta (Béke reá) Tradícióiban (Hadisz) sok vers foglalkozik az emberélet törvénytelen kioltásának tilalmával.
A Korán elbeszéli Ádám két fiának, Ábelnek és Káinnak történetét. A gyilkost a következő szavakkal bírálja a Korán:
„Ezért megírtuk Izrael fiainak azt, ha valaki embert öl, gyilkosul, vagy megrontásból, az olyan, mintha (a világon) minden embert megölne. De aki életet ment olyan, mintha (a világon) minden ember életét megmentené. Eljöttek hozzájuk Prófétáink a bizonyságokkal, majd sokan közülük ezek után tékozlókká lettek a földön” [2]
Egy másik helyen a Korán így szól:
„Mondd: „Gyertek! Én felolvasom nektek azt, amit Uratok megtiltott nektek: hogy ne állítsatok Hozzá semmit (hamis istenséget), legyetek jók a szülőkhöz és ne öljétek meg gyermekeiteket Moloch (istenségnek) szentelve. Mi gondoskodást nyújtunk nektek és nekik. Ne közelítsetek a ledérséghez sem felszínén, sem annak valójában. Ne öljetek életet, amit Allah megtiltott, csak az Igazzal. Ez az, amit Ő elrendelt nektek, hátha tán feléritek [3]”
Továbbá:
„Akik nem fohászkodnak Allahhal együtt más Istenhez, nem oltanak ki életet, mit Allah megtiltott, csak az igazzal, s nem paráználkodnak. Aki ezt teszi büntetésére talál. [4]”
A Próféta (béke reá) így szólt utolsó zarándoklatán: „Valóban, véretek, tulajdonotok sérthetetlen, akár e napotok, e hónapotok, e földetek sérthetetlensége, míg Uratokkal nem találkoztok. Hallgassatok! Átadtam-e az Üzenetet? A követők válaszoltak: Igen! Majd ő (béke reá) mondta: Vallom, aki itt jelen van, adja át a hiányzóknak, mert kihez elért, lehet, hogy jobban megtartja, mit az, aki hallja. Ne térjetek vissza a hitetlenségre az én időm után, hogy egymás nyakaira lecsapjatok.” [5]
A Próféta (béke reá) így szólt:
„Az első, amit a Feltámadás Napján ítélni fognak ez emberek között, az a vér.”
Továbbá:
„A bálványimádás sok halálos bűne közül a leghalálosabb az emberölés, szülőkkel szembeni engedetlenség és hazugság.” [6]
A Dzsihád szó a Dzsuhd-ból ered, ami erőfeszítést jelent egy cél elérése érdekében. [7]
Míg a Dzsihád jelentése erőkifejtéssel, energiák, források bevitelével járó akciót jelent, addig etimológiailag átfog fogalmakat, mint qital (harc), nidal (kihívásra választ adó), niszab (szabályok, szabványok kiszabása, definiálása), stb. Két további ide vonatkozó fogalmat is be kell e körbe kapcsolni, melyek ezzel a szógyökkel rendelkeznek. Az egyik a Mudzsahada, ami kölcsönös küzdelmet, a másik pedig képzett alak: Idzstihad, ami koncentrált erőfeszítést jelent. Amennyiben egy küzdelem elméleti jellegű, akkor Idzstihad, ha spirituális, akkor Mudzsahada, ha pedig fizikai, akkor Dzsihád. [8]
Az Iszlám hozta be a Dzsihád szabályozott szemléletét. Az ezt megelőző „tudatlanság” Dzsahiliya korban, csak a Harb, azaz háború szót használták, ami egyszerűen fegyveres harcot jelentett. [9]
A háború céljai abban az időben a következők voltak:
- Zsákmányszerzés: fegyveres harc értékek, vagyon, asszonyok, rabszolgák rekvirálására. A vagyon tulajdonosa, melyet rablással, fosztogatással szerzett, köztiszteletnek örvendett.
- Büszkeség: Presztízs és név megalapozásának egyik eszköze, amivel társadalmi rangot, értéket nyertek
- Bosszú: Hitük szerint egy meggyilkolt személy lelke addig nem lel nyugalmat, míg nem állnak bosszút rajta.
A Próféta (béke reá) ellenezte ezeket a motivációkat. Egyszer így szólt: „Aki Allah útján indult harcba, de olyan szándékkal, hogy akár egy teve kikötőszárát megszerezze, az megkapja a szárat, de nem részesül viszonzásban a Túlvilágon.” [10]
A következő motivációkat ismeri el az Iszlám:
- Hit védelme: Ha a Muszlimokat csak hitük és nem más ok miatt üldözik, kizárják a társadalmi életből, erőszak áldozatai, akkor ez felhatalmazást jelenhet arra, hogy fegyvert ragadjanak a hit védelmére. A Korán így szól: „Engedélyt nyernek azok, kik küzdenek, mert elnyomták őket. Mert, bizony Allah az ő pártfogásukra képes. Azok (ők), akiket otthonaikból igaztalanul űztek el, csak azért, mert mondják: „Urunk Allah.” Ha Allah nem tartaná vissza az embereket, egyiket a másikkal, lerombolnák a kolostorokat, templomokat, kápolnákat, mecseteket, miben Allah nevét említik. Mert bizony, megsegíti Allah azt, aki Őt segíti.” [11]
- A Muszlimok területének védelme: Az Iszlám történelmében számos alkalommal találunk arra példát, hogy külső támadás esetén a Muszlimok minden eszközzel megvédik területeiket. Ez történt a Próféta (béke reá) életében, Medinában néhányszor.
- Üldöztetés felszámolása: A jogi iskolák egyöntetű véleménye, ha a Muszlimokat támadás éri, vagy elnyomó erőknek vannak kitéve, akkor jogukban áll megvédeni magukat. A Koránban ez törvényességet kap. [12]
- Leszámolás belső ellenséggel: „Ha nem vetnek véget (az ármánynak) a képmutatók, akiknek szívében betegség honol, s a rémhírterjesztők a városban, hát ellenük szólítunk téged. Majd nem lesznek ők szomszédjaid, csak kevesen. Átkozottak! Bárhol is bújnak meg, öljétek le őket, nem kímélve őket.” [13]
Elnyomott Muszlimok támogatása: Ha bárhol a Muszlimok hitük, vallásuk miatt áldozatul esnek, az Iszlám Állam felelőssége, hogy őket felszabadítsa és jogaikat visszaállítsa. A Korán így szól:
„Mi van veletek, hogy nem harcoltok Allah útján, s a gyengékért (elnyomottakért) a nők, férfiak és gyerekek közül, akik mondják: „Urunk! Vezess ki minket ebből a településből, melynek lakói elnyomók. Tégy meg nekünk Színedből oltalmazót és tégy meg nekünk Színedből pártfogót” [14]
A Dzsihád célja:
Dr. Mahmoud Ahmad Ghazi a célokat illetően a következőre világít rá: „Egyhangú jogi vélemény az, hogy a Dzsihád elsődleges tárgya az Iszlám Üzenetének útjában álló akadályok elhárítása és az ezt létrehozó erők meggyengítése. Ezért a Dzsihád végső célja morális, spirituális és ideológiai, nem politikai, vagy katonai. A háborút az Iszlámra való felhívással kellett kezdeni. Ez a felhívás a Muszlim harcost arra kellet, hogy emlékeztesse, hogy nem zsákmányért, anyagi előnyökért száll harcba, másrészről pedig lehetőséget ad az ellenfélnek az ellenségeskedés beszüntetésére és az Iszlám testvériségbe való betérésbe.” [15]
Hozzáteszi: „A Dzsihád célja az sem lehet, hogy embereket az Iszlám felvételére kényszerítsen. Nem lehet kényszert alkalmazni a vallásban.” [16] A Dzsihád az egyén harmonikus átalakulását szolgálja egy integrált társadalommá. Ez az átalakulás és maga az Iszlám társadalom létrejötte az igazi cél, amit nem lehet rövid idő alatt elérni. Nem egy-két nap, vagy pár évtized kérdése. Ez egy élethosszig tartó küldetés minden egyes Muszlim számára. Amikor a Korán Dzsihádra utal, sohasem ért ezzel kapcsolatban hadsereget, kormányokat, uralkodókat. Mindig egyénekre utal.” [17]
A Dzsihád célja imahelyek védelme, függetlenül attól, hogy Muszlim, vagy nem Muszlim imahelyek. Dr. Anis Ahmad a következőkkel magyarázza ezt az állítást: „A Korán bármely részén legalább három különböző hit követőiről van szó, akiknek imahelyeit a Muszlimoknak meg kell védeniük a kulturális, vallási és emberi jogok fenntartása érdekében.”
„Ha Allah nem tartaná vissza az embereket, egyiket a másikkal, lerombolnák a kolostorokat, templomokat, kápolnákat, mecseteket, miben Allah nevét említik. Mert bizony, megsegíti Allah azt, aki Őt segíti.” [18], [19]
Dr. Anis Ahmad így folytatja: „A Koránban található utalások, az emberi jogok, szabadság és méltóság védelmében nyilatkoznak meg. Nem „szent háború a hitetlenekkel szemben”! Ha a „szent háborút” arabra fordítanánk: Harb al-muqaddasz kifejezést kapnánk, ami a Korán és Hadiszok szószedeteiben nem lelhető fel. Azt is tudnunk kell, hogy béke (amn, szalam, szulh) az Iszlám hagyományban nem ellentétes a háborúval. Ez a béke, tolerancia, kölcsönös megértés kultúrája, ami egy folytonos, szisztematikus, civilizációk közti párbeszéddel válik tökéletesebbé.” [20]
Különbség Dzsihád és erőszak között:
Dr. Anis Ahmad szavait idézve: „Az erőszak az erő céltudatos alkalmazását jelenti azért, hogy kárt, inzultust, sérülést, megfélemlítést érjenek el. Ha egy távirányítót mások sérülése, megölése érdekében használnak, akkor ez erőszaknak, terrornak minősül. Különbséget kell azonban tenni, hogy a fizikai sérelmet vajon fájdalom okozásának szándékával hozzák-e létre, vagy ugyanazzal a tettel egy személy életminőségének, egészségének javítását célozzák-e? Példa erre a fogorvos felszerelése, amivel fogat húz, vagy a sebész szikéje, amivel életet ment. Ebben a kontextusban Dzsihádot visz véghez. A Korán értelmezésében tehát a Dzsihád egy eszköz a társadalom jogállamiságának, békéjének fenntartására, ugyanakkor egy eszköz arra is, hogy felszámolják a jogtalanságot, elnyomást és kizsákmányolást.” [21]
Dzsihád kihirdetése:
Dr. Ghazi szerint: „A háborúra vonatkozó második alapelv értelmében erő nem alkalmazható arra felhatalmazott, legitim, politikai hatóság engedélye nélkül. Amennyiben nincs legitim Muszlim kormány, nem kezdeményezhető erőszakos, vagy háborús művelet a szomszédos ellenséggel szemben. Imám Abu Yusuf, egy ismert hanafita jogi iskolaalapító ezzel kapcsolatban a következő diktátumot fektette le: ’ Nem indítható hadjárat, kormány hozzájárulása nélkül’” [22]
Más jogtudósok is az állam működésébe tartozónak rendelik a Dzsiháddal kapcsolatos intézkedéseket. Dióhájban, a Dzsihád tehát, nem határozható el egyének szintjén. [23]
A Mudzsahidinek felelőssége:
A Dzsihád nem válogatás nélküli öldöklés. A fegyveres harc, a Dzsihád utolsó fokozata. Az Iszlám tisztán kifejti, ha konfliktus merül fel, mindenek előtt békés megoldásra kell törekedni. Amennyiben az agresszort másképpen nem lehet megállítani, az Iszlám lehetővé teszi minden eszköz alkalmazását, beleértve a fegyvereket is, a veszély megfékezésére. Imám Hasan al-Shaybani a Próféta (béke reá) következő rendelkezését idézi híres könyvében az Al-Siyar al-Saghir-ban: „Mindannyiszor, amikor a Próféta (béke reá) hadat indított útnak, intette annak vezéreit, hogy féljék Allahot viselkedésükkel és legyenek lágyszívűek az őket kísérő Muszlimokhoz. Így szólt: „Küzdjetek Allah nevében és Allah útján. Csak azokkal küzdjetek, akik nem hisznek Allahban. Ne legyetek hűtlenek, ne kövessetek el árulást, ne csonkítsátok (a halottat), ne öljetek gyermeket. Ha bálványimádókkal találkoztok, akik ellenségeitek, hívjátok őket az Iszlámra. Ha elfogadják, ti is fogadjátok el őket és vonuljatok vissza tőlük. Majd szólítsátok őket, hogy költözzenek át területeikről a Muhadzsirinek (akik Mekkából Medinába menekültek) területére. Ha elfogadják, fogadjátok be őket és fogjátok vissza magatokat tőlük. [24]
Ha ezt nem teszik, akkor olyanok, mint más, nem rezidens Muszlimok. Rájuk is vonatkozni fog minden parancs, ami a többi Muszlimra, azonban nincs részük a zsákmányból. [25] Ha elutasítják az Iszlámot, szólítsátok fel őket Dzsiziya fizetésére. [26] Ha megteszik, fogadjátok el és vonuljatok vissza tőlük. Ha ostrom alá vesztek erődöt, vagy várost és meg akarják adni magukat, Allah parancsolásait tartsátok szemetek előtt. Ne tegyetek addig semmit, míg nem ismeritek meg Allah parancsolásait velük kapcsolatban. Majd hozzátok elő őket, hogy elfogadják döntéseteket és határozzatok felőlük saját véleményetek szerint. Ha ostrom alá vesztek egy erődöt, vagy egy várost, majd Allah és az Ő Prófétájának biztosítékát akarják, ne adjátok Allah és az ő Prófétájának biztosítékát. Adjátok saját biztosítékaitokat és atyáitok biztosítékait, mert ha azokat nem tudjátok teljesíteni, az kisebb szégyen.” [27]
Abu Bakr, az első kalifa, a Dzsiháddal kapcsolatban rendelkezést adott ki Yazid bin Abi Sufiyannak, aki Szíria felé vonult. Arra kérte, hogy a következő tíz szempontot jegyezze meg, és tegyen ezek szerint:
1. Olyan emberekkel fogsz találkozni, akik saját imahelyeik felé elkötelezettek. Hagyd meg őket abban, amiben elkötelezettek.
2.
Ne öljetek gyermekeket, nőket és öregeket. Ha viszont egy öregember összecsapásban vesz részt saját elhatározásból, akkor őt ellenségnek kell tekinteni. (A szövegkörnyezetből evidens, hogy a Duraid Ibn al-Ssama-tól lehetett szó, aki veterán harcosként seregét a Muszlimok elleni küzdelemre vezette.) [28]
3. Ne vágjatok ki gyümölcsfát és ne rakjatok azzal tüzet.
4. Ne vágjatok le állatot fölöslegesen, csak ha evéshez kell.
5. Ne romboljatok le várost
6. Ne szegjétek meg hiteteket zsákmány miatt.
7. Ne fordítsatok hátat a harcban.
8. Hajtsátok végre a parancsokat.
9. Ne csonkítsatok halottat.
10. Akik hűséget fogadnak, azok élete és vagyona sérthetetlen, mint a Muszlimoké. [29]
Az egészségügyi személyzet, orvosok ápolók, felcserek, stb., a jogtudósok egységes véleménye alapján nem tekinthetők ellenségnek, még akkor sem, ha az ellenség ellátásában, támogatásában vesznek részt. [30] Ez a mentelem nem csak az egészségügyi, hanem a kiszolgáló személyzetre, hadtápra, civil alkalmazottakra is kiterjed. [31]
Következtetés:
A Dzsihád minden olyan küzdelmet magában foglal, ami az Iszlám Ügyét biztosítja. Formailag lehet szóbeli, pl. intézkedés, kommunikáció, szónoklat, tárgyalás, stb., de intellektuális készségek, írás, média-kommunikáció is ennek fogható fel. Az utolsó opció a fegyverhasználat, ha minden más lehetőség már kimerült. Háborús szituációban az Iszlám pontosan definiálja, ki tekinthető hadviselő félnek és ki nem. Mindkettőnek jogai vannak. Csak aktívan hadat viselőkkel szemben lehet erőt alkalmazni.
Jegyzetek és hivatkozások:
[1] Ahmad, Khurshid. (1997). Islam, its Meaning and Message (p. 39). Lahore, Punjab: A.H. Publisher
[2] al-Qur’an: 5:32
[3] al-Qur’an: 6:151
[4] al-Qur’an: 25:68
[5] al-Bukhari, Muhammad bn Ismai’l. (1987). al- Jami’ al-Sahih, Kitab al-Ilm In (Vol. 1, p. 37). Beirut: Dar Ibn Kathir.
[6] al-Bukhari, Muhammad bn Ismai’l. (1987). al- Jami’ al-Sahih, Kitab al-Diyat In (Vol. 6:2517).
[7] al-Bukhari, Muhammad bn Ismai’l. (1987). al-Jami ‘a al-Sahih, Kitab, AlDiyat, Bab wa man ihyahah. (Vol. 6, p. 2519).
[8] al-Afriqi, Jamal al-Din Muhammad bn Mukrim. (n.d.). Lisan al-Arab (Vol. 3, p. 133). Beirut: Dar al-Sadir.
[9] Ghazi, Mahmood, Ahmad,2011,Islam International Law and The World Today, Islamabad, Institute of Policy Studies: 154-155
[10] Azad Abul Kalam Maulana, A. (1994). Islam ka Nazriah e Jang (p. 78). Lahore, Punjab: Makki Dar al Kutub.
[11] al-Nasa’i, Ahmad b. Shu‘ayb (1988) al Sunan al- Kubra, Beirut: al-Maktab alIslami), : 2:658
[12] al-Qur’an: 22:39-40
[13] al-Qur’an: 22:39-40
[14] al-Qur’an: 33:60-61
[15] al-Qur’an: 4:75 For further details: Maududi, Abu al- A’ala (2009). Al-Jihad fi al-Islam (21st ed., p. 77). Lahore, Punjab: Idarah Tarjuman al-Quran.
[16] Al-Shaybani, Muhammad bn al-Hasan., & Ghazi, Mahmmod Ahmad (Translator). (1998). Al-Idah Kitab al-Siyar al-Saghir (p. 91). Islamabad: Islamic Research Institute, International Islamic University.
[17] al-Quran 2:256
[18] Ghazi, Mahmood Ahmad: 155-56
[19] al-Quran 22:40
[20] Ahmad, Anis. (2009). Global Peace and Justice: The Islamic Perspective. In Essays on Muslims and the Challenges of Globalization (p. 165). Islamabad: Institute of Policy Studies.
[21] Ibid
[22] Ibid
[23] Ibn Abi Shayba, Abd al –Allah bn Muhammad, 1409 AH, Fi al Sariyyah Takhruju Beghair al –Imam, in Al –Msannaf (Vol. 6, p. 495) Al-Riyadh: Maktaba Al-Rushd.
[24] Ghazi: 168
[25] Ezt a feltételt Mekka visszafoglalása után szabták. A kezdetben a Próféta (béke reá) azt írta elő, hogy a Muszlimok migráljanak Medinába, mert az alakuló Iszlám társadalomnak nagy szüksége volt dolgos kezekre és katonákra. Részletesebben itt:, al Siyar alSaghir translated by Ghazi, Mahmood Ahmad : 87)
[26] Fay: Részesedés az ellenség javaiból, de nem hadizsákmány.See for details, al Siyar al-Saghir translated by Ghazi, Mahmood Ahmad : 87)
[27] Dzsiziya: Fejadó, vagy védelmi adó, amit nem- Muszlimok fizetnek akkor, ha Muszlimok által ellenőrzött területen élnek, élvezik javaikat és védelmüket. See for details, al Siyar al-Saghir translated by Ghazi, Mahmood Ahmad : 87)
[28] al-Shaybani, Muhammad bn al-Hasan., & Ghazi, Mahmmod Ahmad (Translator). (1998). Kitab al-Siyar al-Saghir (p. 43).
[29] al-Shaybani, M. (1997). Wasaya al- Umara. In Kitab al-Siyar al-Kabeer (Vol. 1, pp. 32). Beirut: Dar al-Kutub al-Ilmiyah.
[30] al-Shaybani, M. (1997). Wasaya al- Umara. In Kitab al-Siyar al-Kabeer (Vol. 1, pp. 32-33). – Ibn Khaldoon, Abd al-Rahman. Translation Urdu) (2004). Al-‘Aibar wa Dewan al-Mubtada wa al-Khabar fi Tarikh al-Arab w al-‘Ajam w al-Barbar( vol.2 p.443), Lahore, al-Faisal Nasheran – Maududi, A. (2010). Islami Qwanin e Jang wa Sulh . In Al-Jihad fi al-Islam (p. 235). Lahore. Punjab: Idarah Tarjuman al-Quran (Vol. 2, p. 443). Lahore, Punjab: Faisal Nasheran. Al-Idah 3
[31] Ghazi, Mahmood Ahmad: 168
[32] – Hamidullah. (1973). Muslim Conduct of State (pp. 212-215). Lahore, Punjab: Sh.Muhammad Ashraf.-Ghazi Mahmood Ahmad: 168
| |||||
[1] The Pagans and enemies of Islam frequently made treaties of mutual alliance with the Muslims. The Muslims scrupulously observed their part, but the Pagans violated their part again and again when it suited them. After some years, experience it became imperative to denounce such treaties altogether. This was done in due form, with four months’ notice, and a chance was given to those who faithfully observed their pledges, to continue their alliance.
[1] A pogányok és az Iszlám ellenségei gyakran kötöttek szövetséget a Muszlimokkal, ha érdekeik úgy diktálták. A Muszlimok precízen betartották a rájuk háruló kötelezettségeket, de a pogányok többször megsértették a szabályokat. Néhány év gyakorlata után alakult ki az a rendelkezés, aminek általánosan elfogadott feltételei voltak. Ezt négy hónapra kötötték, ami próbaidőnek számított. Ha ezalatt a partner nem rúgta fel a szabályokat, akkor meghosszabbították vele az egyezséget.
[2] Four Months: Some Commentators understand by this the four forbidden months in which warfare by ancient Arabian custom was unlawful, viz., Rajah. Dhu al Qadah, Dhu al Hijjah and Muharram: See note 2:194.. But it is better to take the signification of the four months immediately following the Declaration. Assuming that the Surah was promulgated early in Shawwal (see Introduction), the four months would be Shawwal, Dhu al Qadah, Dhu al Hijjah and Muharram, of which the last three would also be the customary Prohibited Months.
[2] Négy hónap: Néhány magyarázó szerint ez a négy tiltott hónapot jelenti, amikor az Arábiai szokások szerint háborús tilalmat rendeltek el, tehát a Radzsab, Dhu al Qadah, Dhi al Hidzsa és a Muharram hónapok. Lásd 2:194. De logikailag inkább azt a négy hónapot jelöli, ami az egyezség megkötését követi és próbaidőt ért ez alatt. Ha azt vesszük alapul, hogy a Szúra Shawal hónap kezdetén nyilatkoztatott ki, akkor ez jelentheti Shawal, Dhu al Qadah, Dhu al Hidzsa és Muharram hónapokat is, melyek közül az utolsó három a szokások szerint is tiltott hónap.
[3] The great day of Hajj is either the 9th of Dhu al Hijjah (‘Arafa), or the 10th (the Day of Sacrifice).
[3] A Hadzs Nagy napja vagy Dhu al Hidzsa 9-e (Arafa), vagy 10-e (Áldozat napja).
[4] The sacred duty of fulfilling all obligations of every kind, to Muslims and non Muslims, in public as well as private life, is a cardinal feature of Muslim ethics. The question what is to be done with those who abuse this principle by failing in their duty but expect the Muslims to do their part is not to be solved (in the case of treaties) by a general denunciation of treaties but by a careful consideration of the cases where there has been fidelity and not treachery. There we are enjoined to give the strictest fidelity, as it is a part of righteousness and our duty to Allah.
[4] Az Iszlám etika minden Muszlim számára előírja a szerződések, egyezségek maradéktalan teljesítését, bárkivel is kössék. Felvetődik, hogy mi a teendő akkor, ha a nem Muszlim fél elhanyagolja az egyezség betartását, ugyanakkor elvárja a Muszlim féltől a teljesítést. Nem teljesítés esetén jóhiszeműen kell eljárni. Minden eset más, ezért általános megoldás nincs. Mérlegelés tárgyát képezi, hogy a nem teljesítés hanyagságból, készség hiánya miatt, vagy árulásból történt. A Muszlim oldalnak végsőkig ki kell tartania a szerződésben foglaltak hű teljesítése mellett.
[5] The emphasis is on the first clause; it is only when the four months of grace are past, and the other party show no signs of desisting from their treacherous designs by right conduct, that the state of war supervenes-between Faith and Unfaith. But even then there is room for repentance and amendment on the part of the guilty party, and if that takes place, our duty is forgiveness and the establishment of peace.
[5] Ha a négy hónap elteltével kiderül, hogy a szerződő fél áruló, akkor fennáll a háború meghirdetésének esélye a Hit és Hitetlenség között. A bűnbánat lehetőségét minden esetben nyitva kell hagyni a bűnös részére. Ha ezzel él, akkor kötelességünk a megbocsájtás és béke megteremtése.
[6] Even among the enemies of Islam, actively fighting against Islam, there may be individuals who may be in a position to require protection. Full asylum is to be given to them, and opportunities provided for hearing the Word of Allah. If they accept the Word, they become Muslims and brethren, and no further question arises. If they do not see their way to accept Islam, they will require double protection: – from the Islamic forces openly fighting against their people, and – from their own people, as they detached themselves from them. Both kinds of protection should be ensured for them, and they should be safely escorted to a place where they can be safe. Such persons only err through ignorance, and there may be much good in them.
[6] Az Iszlámmal harcot folytató, ellenséges népek között is lehetnek olyan személyek, akik befogadást, menedéket kérnek a Muszlimoktól. Teljes befogadást és menedékjogot kell számukra biztosítani. Meglehet, hogy a szép bánásmód nyitja meg őket az Iszlám irányába. Ha elfogadják, akkor nincs további kérdés, mert testvérekké lettek. Ha továbbra sem veszik fel az Iszlámot, duplán is védelemre szorulnak. 1. Az Iszlám harcoló csapatai miatt, akik nyíltan népeik ellen viselnek hadat. 2. Saját népük miatt, mert árulóknak fogják tartani őket. Mindkét szempont alátámasztja a védelem megadását. Ha tovább akarnak állni, akkor kíséretet kell adni melléjük, míg biztonságos helyre érnek. Az ő elutasításuk tudatlanságból és nem ellenszegülésből fakad, ezért türelemmel, szeretettel kell irántuk viseltetni.
[7] The exceptional Pagan tribes which remained true to their word were the Banu Hamza and the Banu Kinana, who swore their treaty near the Sacred Mosque and faithfully observed it. They were to be given the full benefit of their fidelity even though their kindred tribes were treacherous.
[7] A Banu Hamza és Banu Kinana voltak azok a pogány törzsek, akik maradéktalanul betartották egyezségeiket, melyeket a Sérthetetlen Szentélyhez közel kötöttek a Muszlimokkal. Annak ellenére élvezhették hűségük előnyét, hogy több, velük rokon törzs áruló lett.
[8] Among the Arabs the ties of kinship were so strong as to be almost unbreakable. The Pagan Arabs went out of their way to break them in the case of the Muslims, who were kith and kin to them. Besides the bond of kinship there was the further bond of their plighted oath in the Treaty. They broke that oath because the other parties were Muslims
[8] Az Arabok között a vérrokoni kapcsolat szent és sérthetetlen volt. A pogány arabok ezt is képesek voltak megtörni, ha Muszlimokról volt szó. A rokoni kapcsolatok semmibe vételén túl, a Muszlimokkal kötött szerződésekhez, egyezségekhez adott ígéreteiket, adott szavaikat is megszegték.
[9] The chance of repentance and mercy to the worst enemies is again emphasised, in order that people with any understanding may not be misled into thinking that war was an easy or light matter.
[9] A bűnbánat itt is felmerül, még a legelvetemültebb ellenség esetén is. A megértés, megenyhülés többre visz, mint a háború és erőszak, ami újratermeli önmagát.
[10] The argument now takes a new turn. An appeal is made to the Muslims on various grounds: – the shameless disregard of treaties by the enemy, – the under-hand plots to discredit the Holy Prophet, and turn him out of Madinah as he had been turned out of Makkah, – the aggression taken by the Quraish and their confederates in Madinah after the treaty of Hudaybiyah (A.H. 6, Dhu al Qadah. Feb. 628), – the manly attitude that fears Allah rather than men, and – the need to prove our sincere faith by test and trial and struggle and sacrifice (9:16).
[10] A versen belül több felhívás hangzik el a Muszlimok felé: 1. Felelőtlenség az ellenség árulását semmibe venni. 2. Titkos cselszövésekkel le akarják járatni a Prófétát és szándékuk őt Medina falain kívül tudni, ahogy annak idején Mekkában is volt. 3. Belső ellenség és agresszió létrehozása Medinán belül, miután a Hudaybiyahi szövetség (Hidzsra 6. dhu al Qada, Február) fenyegette Qureish érdekeit. 4. Allahtól és nem embertől kell félni. 5. A tiszta hit elnyerése és megacélozása a megpróbáltatások és küzdelem által (9:16).
[11] When the victory comes and the wounds are healed, a great peace comes to the hearts of those who have suffered, striven, and struggled. The fighting was necessity forced by injustice and oppression. When Allah’s Law is established, the fire of indignation is quelled, and the true Peace of Islam is attained.
[11] A győzelem és sebek gyógyulását követően békesség tölti el a szíveket. A harcot az igazságtalanság és elnyomás kényszeríti ki. Ha Allah Törvénye újból működik, az ellenségeskedés lángja kialszik és uralomra jut az Iszlám békessége.
[12] Before the preaching of Islam the Pagans built, repaired, and maintained the Mosque, and celebrated Pagan ceremonies in it. They made an income out of it. Islam protested, and the Pagans ejected Muslims and their Leader from Makkah and shut them out from the Ka’bah itself. When the Muslims were strong enough to re-take Makkah (A.H. 8), they purified the Mosque and reestablished the worship of the true God. If they became Muslims, it was a different matter. The further question arose: should they be allowed to visit it and practice their unseemly Pagan rites? Obviously this would be derogatory to the dignity and honour of the Mosque, and was forbidden. This was the particular occasion to which the verse refers. The general deduction is clear. A house of Allah is a place of sincere devotion, not a theatre for vulgar rites nor a source of worldly income. Only sincere Believers have a right of entry.
[12] Az Iszlám korszaka előtt a pogányok tartották karban a Sérthetetlen Szentélyt, ahol saját szertartásaikat gyakorolták. Ebből jó bevételük is származott. A Muszlimok tiltakoztak ez ellen. A pogányok elűzték a Prófétát és követőit Mekkából, majd teljesen kizárták őket a Kába látogathatóságából. Amikor a Muszlimok megerősödtek és Mekkát visszafoglalták (Hidzsra 8. éve), megtisztították a mecsetet és visszaállították a Monoteizmust. További kérdések merültek fel. Megengedhető-e a jövőben bárkinek, hogy pogány rítusok szerint használja a mecsetet? Ez lealacsonyítaná a mecset funkcióját és méltóságát. Ezért elrendelték ennek tilalmát. A vers ezt a témát veti fel. Az általános vonatkozás tiszta. Isten háza egy komoly színhelye a rendíthetetlenségnek és az eltökéltségnek. Az nem a vulgáris hiedelmek, babonák számára fenntartott színház, ami bevételt kell, hogy hozzon. Ide csak komoly hívőket szabad beengedni.
[13] Giving drinks of cold water to thirsty pilgrims, and doing material services to a mosque are meritorious acts, but they are only external. If they do not touch the soul, their value is slight. Far greater, in the sight of Allah, are Faith, Endeavour, and self-surrender to Allah.
[13] Hideg vizet adni és anyagi szolgáltatást nyújtani a zarándokoknak világi előnyök fejében nem összehasonlítható a meneküléssel, küzdelemmel az Ő útján. Ez utóbbi megérinti a lelket és szívet
[14] Here is it good description of Jihad. It may require fighting in Allah’s cause, its a form of self-sacrifice.
[14] A Dzsihád tömör megfogalmazását látjuk, aminek alapja az önzetlen, csak Allahot szolgáló önfeláldozás.
[15] If we love our earthly ties and comfort’s, profits and pleasures, more than we love Allah, and therefore fail to respond to Allah’s cause, it is not Allah’s cause which will suffer, Allah’s purpose will be accomplished, with or without us. But our failure to respond to His will must leave us spiritually poorer.
[15] Ha Evilági vágyainkat, kötődéseinket, élvezeteinket jobban szeretjük, mint Allahot és ezért nem csatlakozunk az Ő Ügyéhez, akkor nem Allah Ügye fog csorbát szenvedni, hanem mi magunk. Allah véghez fogja vinni, amit akar, akár velünk, akár nélkülünk. Ha nem csatlakozunk, csak mi veszíthetünk, mert megtagadunk magunktól valamit, ami spirituálisan gazdagabbá tenne minket.
[16] Hunayn is on the road to Taif from Makkah about fourteen miles to the east of Makkah. It is a valley in the mountainous country between Makkah and Taif. Immediately after the conquest of Makkah, (A.H. 8), the Pagan idolaters, who were surprised and chagrined at the wonderful reception which Islam was receiving, organized a great gathering near Taif to concert plans for attacking the Prophet. The Hawazin and the Thaqif tribes took the lead and prepared a great expedition for Makkah, boasting of their strength and military skill. There was on the other hand a wave of confident enthusiasm among the Muslims at Makkah, in which the new Muslims joined. The enemy forces numbered about 4,000 but the Muslim force reached a total of ten or twelve thousand, as every one wished to join. The battle was joined at Hunain.
For the first time the Muslims had at Hunayn tremendous odds in their favour. But this itself constituted a danger. Many in their ranks had more enthusiasm than wisdom, more a spirit of elation than of faith and confidence in the righteousness of their cause. The enemy had the advantage of knowing the ground thoroughly. They laid an ambush in which the advance guard of the Muslim forces was caught. The country is hilly, in which the enemy concealed himself. As soon as the Muslim vanguard entered the Hunain valley, the enemy fell upon them with fury and caused havoc with their arrows from their places of concealment. In such ground the numbers of the Muslims were themselves a disadvantage. Many were slain, and many turned back in confusion and retreat. But the Prophet, as ever, was calm in his wisdom and faith. He rallied his forces and inflicted the most crushing defeat on the enemy.
[16] Hunain a Taifot Mekkával összekötő út mentén van, húsz km-re Mekkától keletre. Ez egy völgy, melyet hegyek vesznek körül. Mekka visszahódítása után (Hidzsra 8.) nem sokkal, a pogány bálványimádókat felbosszantotta az Iszlám befogadása. Összegyülekeztek Taifban, hogy megtanácskozzák, mitévők legyenek a Próféta ellen. A Hawazin és Thaqif törzsek hadba vonultak Mekka ellen, dicsekedtek erejükkel, harci felkészültségükkel. Mekkát ezzel egyidejűleg áthatotta a Muszlimok átszellemült lelkesedése, amihez új Muszlimok csatlakoztak. Az ellenség létszáma elérte a 4000-et, a Muszlimok pedig 10-12 ezren lehettek, mivel mindenki csatlakozni akart. Az ütközetre Hunainnél került sor.
A Muszlimok jó eséllyel indultak csatába. A jó esélybe vetett bizalom önmagában veszélyt jelent. Soraikban ugyanis a lelkesedés nagyobb volt, mint bölcsességük. A hitnél és az Ügyért való odaadásnál nagyobb volt bennük a katartikus feldobottság. Az ellenség javára szolgált, hogy jól ismerték a terepet. Lesben álltak és rajtaütöttek a Muszlimok felderítőin. A vidéket hegyek veszik körbe, ahol az ellenség elrejtőzött. Amint a Muszlimok főegysége betért a völgybe, az ellenség nyilakkal, hajítófegyverekkel záport zúdított rájuk. Ilyen körülmények között a túlerő inkább hátrány, min előny. Sokan mártírhalált haltak, többen megfutamodtak. A Próféta megőrizte nyugalmát és súlyos vereséget mért a pogányokra.
[17] Unclean: because Muslims are enjoined to be strict in cleanliness, as well as in purity of mind and heart, so that their word can be relied upon.
[17] Tisztátalanság: Az Iszlámban előírt a testi és lelki tisztaság. A két tisztaság csak együtt értelmezhető.
[18] Jizyah: the root meaning is compensation. The derived meaning, which became the technical meaning, was a poll-tax levied from those who did not accept Islam, but were willing to live under the protection of Islam, and were thus tacitly willing to submit to its ideals being enforced in the Muslim State. There was no amount permanently fixed for it. It was in acknowledgment that those whose religion was tolerated would in their turn not interfere with the preaching and progress of Islam. Imam Shafi’i suggests one dinar per year, which would be the Arabian gold dinar of the Muslim States. The tax varied in amount, and there were exemptions for the poor, for females and children (according to Abu Hanifa), for slaves, and for monks and hermits. Being a tax on able-bodied males of military age, it was in a sense a commutation for military service.
[18] Dzsiziya: jelentése jóváírás, kárpótlás. Ebből vezették le és lett később fejadó, amit azokra vetettek ki, akik az Iszlám védelmében éltek, de nem voltak Muszlimok. Nem határozták meg ennek pontos összegét. Azok számára tették lehetővé így az együttélést, akinek vallása tolerálható volt, az Iszlám gondolataival nem volt ellenséges. Imám Shafii évi egy dinárt javasolt fizetni fejenként, ami annak idején az Iszlám Állam által forgalmazott aranydinárt jelentette. Ez változott, de kivétel is volt. Abu Hanifa közlése szerint nem kellett fizetni a szegénynek, nőknek, gyerekeknek, rabszolgáknak, papoknak, lelkipásztoroknak. Csak olyan férfiakra rótták ki, akik fegyverviselésre, katonai szolgálatra alkalmasak voltak.
[19] In 5:18, I have quoted passages from the Old Testament, showing how freely the expression “sons of Allah” was used by the Jews. A sect of them called ‘Uzair a son of Allah, according to Baidhawl. In Appendix II (Surah 5) I have shown that the constitution of Judaism dates from ‘Uzair (Ezra). The Christians still call Christ the Son of God.
Taking men for gods or sons of Allah was not a new thing. All ancient mythologies have fables of that kind. There was less excuse for such blasphemies after the Prophets of Allah had clearly explained out true relation to Allah than in the times of primitive ignorance and superstition.
[19] Lásd 5:18. Számos alkalommal idéztünk a korábbiakban az Ószövetségből, ahol az „Isten fiai” kifejezést következetesen használták a Zsidók. Egyik szektájuk Ezrást Isten fiaként tisztelte. Lásd részletesen a 6. Szúrához tartozó Függeléket. A Judaizmus mai formája Ezrástól (Uzair) számítható. A Keresztények, Jézust ma is Isten fiának nevezik.
Embert isteni színben magasztalni, vagy Isten fiának tekinteni nem új keletű dolog. Az ókori mitológiában rengeteg ezzel foglalkozó irodalmat találunk. Miután Allah elküldte Prófétáit, az embereknek nem lehetett többé kétségük az Egy Isten valóságáról és a több istenhitben rejlő blaszfémiáról. Úgy látszik, az embert időről időre visszahúzza a csábítás a tudatlanság és babonák világa felé, így hitét ebbe az irányban alakítja.
[20] Priest worship, and the worship of saints and ascetics is a form of superstition to which men have been prone in all ages. The growth of Jewish superstition is shown in the Talmud, and of Christian superstition in the doctrine of papal infallibility and the worship of saints. The mere idea of a separate order of priesthood to stand between Allah and man and be the exclusive repository of Allah’s secrets is derogatory to the goodness and all-pervading grace of Allah.
[20] Papokhoz, szentekhez, aszkétákhoz és más közbenjárókhoz szóló ima az ember hiedelmeiből, babonáiból táplálkozik szinte valamennyi történelmi korban. A Zsidó babonák világa jól nyomon kísérhető a Talmudban, a Kereszténységé pedig a pápai tévedhetetlenség doktrínájában és a szentekhez szóló imákban. A köztes, vagy közvetítői szerep ember és Isten között, ami kisajátítja magának a jogot az Istennel való kommunikációra és az embert elszigeteli Teremtőjétől, valamint sugallva azt a misztériumot, hogy létezik egy tudás, ill. titok állomány, amit csak a papság birtokol és ez emberfölötti, mindez alapjaiban rengeti meg a Monoteizmus hitelét, mert ez már nem is az. Ez visszaalakulás a politeizmusba, ahol a köztes istenségek szerepét maga a papság játssza el.
[21] Every religion which commends itself widely to human beings and lasts through some space of time has a glimpse of Truth in it. But Islam being the perfect light of Truth is bound to prevail. See also 48:28 and 61:9.
[21] Minden vallás, amit emberek különböző időkben és helyeken követnek, magukban hordozzák az Igazság egy darabját. Az Iszlámban ezek a darabok egy egységes egésszé állnak össze és ez a világosság mindent beborít. Lásd szintén 48:28 és 61:9.
[22] This was strikingly exemplified in the history of Mediaeval Europe. Though the disease is apt to attack all peoples and organizations at all times. Priests got rich by issuing indulgences and dispensations; they made their office a stepping stone to worldly power and possessions.
[22] A Középkori Európában ennek fényes jelét találjuk. Sok pap, szerzetesi rend vált gazdaggá bűnbocsánati és búcsúcédulák árusításából. Hivatalukat eltöltötte a világi igény és tulajdonlási vágy.
[23] This and the following verse must be read together. They condemn the arbitrary and selfish conduct of the Pagan Arabs, who, because there was a long-established custom of observing four months as those in which fighting was forbidden, changed the months about or added or deducted months when it suited them, to get an unfair advantage over the enemy. The four Prohibited Months were: – Dhu al Qadah, – Dhu al Hijjah, – Muharram, and – Rajab. If it suited them they postponed one of these months, and so a prohibited month became an ordinary month: while their opponents might hesitate to fight, they got an undue advantage. It also upset the security of the Month of Pilgrimage. This very ancient usage made for fair dealing all round, and its infraction by the Pagans is condemned. The question of a solar astronomical year as against the lunar Islamic year does not arise here. But it may be noted that the Arab year was roughly luni-solar like the Hindu year, the months being lunar and the intercalation of a month every three years brought the year nearly but not accurately up to the solar reckoning. From the year of the Farewell Pilgrimage (A.H.10) the Islamic year was definitely fixed as a purely lunar year of roughly 354 days, the months being calculated by the actual appearance of the moon. After that, every month of the Islamic year came about 11 days earlier in the solar year, and thus the Islamic months travelled all round the seasons and the solar year.
The Muslims were at a disadvantage on account of their scruples about the Prohibited Months. They are told not to wrong themselves in this. If the Pagans fought in all months on one pretence or another, they were allowed to defend themselves in all months. But self-restraint was (as always) recommended as far as possible.
[23] Ezt és a következő verset együtt kell értelmezni. Elítélendő a pogány arabok önző időszámítási rendszere és gyakorlata. Ugyanis egy hosszú, kialakult hagyomány volt a négy Tiltott hónap egységes betartása, amikor nem háborúskodtak. A pogányok, éppen ahogy érdekeik diktálták, hol hozzáadtak, hol elvettek egy hónapot azért, hogy tisztességtelen előnyhöz jussanak ellenségeikkel szemben. A négy Tiltott hónap: Dhu al Qadah, Dhu al Hidzsa, Muharram és Radzsab. Ha nekik úgy tetszett, akkor ezek közül elhalasztottak egyet, ezzel a Tiltott hónap szokványos hónap lett. Ha ilyenkor támadtak ellenségeikre, akik tartották a hagyományt, előnybe kerültek velük szemben. Mindez a Zarándoklat Havának biztonságát is veszélyeztette. Az ősi hagyomány tisztaságát továbbra is megőrzi a rendelkezés, ugyanakkor elítéli ennek pogány megszegését. Továbbra is kérdés a szoláris nap, vagy lunáris hold év alkalmazása. Az Iszlámban a lunáris évet használják. Az arabok ezt átalakították és szoláris-lunárissá tették, akár a hindu év. A hónapokat lunáris alapon számolták és minden harmadik évben agy plusz hónapot iktattak be, amivel többé-kevésbé a szoláris évhez zárkóztatták az időszámítást. A Búcsú Zarándoklattól kezdve (Hidzsra 10.) az Iszlám évet tisztán a lunáris évhez rögzítették, így egy év 354 napból áll. A hónapokat a hold állása szerint kalkulálják. Így egy Iszlám év 11 nappal rövidebb, mint egy szoláris év, ezért az Iszlám hónapjai az év összes évszakán átvándorolnak.
Muszlimok is ki voltak téve ilyen „átütemezett” pogány támadásoknak, amíg ők tiszteletben tartották a négy hónap sérthetetlenségét. A rendelkezés számukra feloldja a fegyverhasználat tilalmát, de csak önvédelmi jelleggel alkalmazhatnak erőszakot. Támadást akkor sem tett lehetővé a törvény.
[24] See explanation in the previous verse (9:36)
[24] Nézd a magyarázatot az előző versnél (9:36)
[25] The immediate reference is to the expeditions to Tabuk (A.H. 9), for which see the Introduction to this Surah. The choice is between two courses: – will you choose a noble adventure and the glorious privilege of following your spiritual leader, or – grovel in the earth for some small worldly gain or for fear of worldly loss? The people who hesitated to follow the call of Tabuk were deterred by; – the heat of the summer, in which tile expedition was undertaken on account of the threat to the existence of the little community, and – the fear of losing the fruit harvest, which was ripe for gathering.
[25] A közvetlen referenciát a Tabuki (Hidzsra 9.) hadjárat adja, melynek részletei a Szúra bevezetőjében olvashatók. Két választási lehetőség állt az emberek előtt:
1. Dicsőség és nemes küzdelem a lelki vezető vezérlete alatt.
2. Otthonmaradás néhány földi haszon, vagy veszteség miatt. Akik vonakodtak Tabukhoz csatlakozni, eltántorította őket Arábia nyári égető melege, ami a harcokat és a kivonulást jelentősen megnehezítette. Ugyanakkor féltek, hogy elszalasztják az aratást, mert terményeik éppen értek.
[26] Inactivity and lethargy are fatal. No one can rest on his oars. Man is not necessary to Allah, but Allah is necessary to man. If a nation receives favours and fails to deserve them, it will be replaced by another: as has so often happened in history. We may take this as a special warning to Islamic nations.
[26] A tétlenség és letargia végzetes lehet. Senki sem ülhet babérjain. Allah számára nem szükséges az ember, viszont Allahra szüksége van az embernek. Ha egy nép kiváltságot kap és becstelenül bánik vele, akkor jön egy másik nép, aki a helyére lép. Ez történik a történelemben mindannyiszor. Nekünk, Muszlimoknak többet kell ebből tanulnunk.
[27] The Tabuk expedition was not a failure. Though some hesitated, many more joined in. But a more striking example was when the Prophet was hunted out of Makkah and performed his famous Hijrah. His enemies plotted for his life. He had already sent his followers on to Madinah. Ali had volunteered to face his enemies in his house. His single companion was Abu Bakr. They two concealed themselves in the cave of Thaur, three miles from Makkah, for three nights, with the enemy prowling around in great numbers in fruitless search of them. “We are but two,” said Abu Bakr. “Nay,” said Muhammad, “for Allah is with us.” Faith gave their minds peace, and Allah gave them safety. They reached Madinah, and a glorious chapter opened for Islam. The forces that helped them were not seen, but their power was irresistible.
Literally, “The second of two,” which afterwards became Abu Bakr’s proud title.
[27] A Tabuki hadjárat nem végződött bukással. Bár sokan kivonták magukat, de a többség csatlakozott a sereghez. Itt egy példabeszéddel találkozunk abból az időből, amikor a Próféta híres menekülése (Hidzsra) történt és az üldözők le akarták vadászni őt. Követőit már előreküldte Medinába. Ali önként hátramaradt, hogy a Próféta házában azt a látszatot keltse, hogy ő még ott van. Egyetlen útitársa Abu Bakr volt. Mekkától 5 km-re, Thaur barlangjában rejtőztek el három éjszakára, ezalatt ellenségeik nagy erőkkel eredtek nyomukba, hogy felkutassák őket, de ez nem vezetett sikerre. „Mi csak ketten vagyunk”, mondta Abu Bakr. „Mi több! Allah velünk van!” Szólt Mohammed. A hit ereje békességgel töltötte el értelmüket, Allah biztonságot nyújtott számukra. Medinába értek, ahol megkezdődött az Iszlám dicsőséges fejezete. Azok az erők, akik segítették őket útjukon, láthatatlanok maradtak, de erejük ellenállhatatlan volt.
Az Arab szövegben szó szerint „második a kettőből” Abu Bakr-ra vonatkozik, akit később ezzel a titulussal is illettek.
[28] The arts and excuses of the Hypocrites are here exposed. If there had been booty in sight or an easy walk-over, they would have come. All their oaths are false, and in taking the false oaths they are destroying their spiritual life.
[28] A Hipokriták ürügyeit, kifogásait, mesterkedéseit látjuk, akik ha zsákmány, vagy könnyű portya ígérkezett volna, bizonyosan csatlakoztak volna. Minden fogadalmuk valótlan, hamis esküikkel saját spirituális életüket rombolják le.
[29] What the Holy Prophet had done in the Tabuk expedition was that he had been granting exemptions which may appear from a military point of view too liberal. He was not actuated by motives of kindness as well as policy:- – kindness, because, in the urgency of the moment he did not wish anyone who had a real excuse to be refused exemption: – and policy, because, if any one did not come with hearty good-will, he would be a burden instead of a help to the army. The policy was justified, because in fact 30,000 men or more followed him. But that did not in any way justify the slackers, and in a review of the position, the slackers and hypocrites are justly condemned.
[29] A Próféta több esetben adott felmentést egyeseknek a Tabuki hadjárathoz való csatlakozás alól, ami katonai szempontból nagyon liberális álláspont. Nemes lelkűsége és politikai érvek együtt motiválták ebben. 1. Nemes lelkűség, mivel a pillanat sürgetésében nem akarta, hogy kár érje azokat, akiknek valós kifogásuk volt. 2.Politika, mivel ha valaki nem tiszta szívből csatlakozik, akkor csak teherré vált volna, a csatamezőn. A politika végül beigazolódott, végül 30.000-es had tudott kivonulni a Próféta vezetése alatt. Mindez nem menti fel a Hipokritákat, akik hazug ürüggyel találtak kibúvókat és tervükben a bomlasztás kapott hangsúlyt.
[30] The Commentators here take the former meaning, and explain that some Hypocrites claimed exemption from service in the Tabuk expedition in the direction of Syria on the plea that they could not withstand the charms of Syrian women and ought best to stay at home. The answer is: “But you have already fallen into temptation here by refusing service and disobeying the call.”
[30] A magyarázók itt kitérnek a Hipokriták megszólalására, amikor azért kértek felmentést a Szíria felé tartó Tabuki csatlakozás alól, nehogy ki legyenek téve a Szíriai nők csábításának. Ezért inkább otthon maradnak. A válasz: „Ti máris kísértésbe estetek azzal, hogy elutasítottátok a hadba hívást és engedetlenek vagytok.”
[31] The Hypocrites, who secretly plotted against Islam, might sometimes (and they did) make a show of making some contribution to the Cause in order to keep up their pretence. Their contributions were not acceptable, whether they seemed to give willingly or unwillingly, because rebellion and disobedience were in their hearts. Three reasons are specifically given for their rejection, in the next verse:
1. they did not believe;
2. their prayers were not earnest, but for mere show: and
3. in reality their hearts were not behind the contributions which they offered. Nothing is acceptable to Allah which does not proceed from a pure and sincere heart
[31] A Hipokriták, akik titokban összeesküvést szőttek, fenn akarták tartani a látszatát annak, hogy az Ügy céljára hozzájárulást adnak. Adományaik nem elfogadhatók, akár önként, akár kényszeredetten adnak, mert lázadás van szívükben. Az okok itt olvashatók:
1. Nem hisznek.
2. Imáik felszínesek, csak azért végzik, hogy mások lássák.
3. Adományaik mögé nem tették be szíveiket. Allah számára semmi sem elfogadható, amit nem tiszta szívből ajánlanak fel.
[32] If they appeared to be prosperous, with their purses and their quivers full (metaphorically), they were not to be envied. In reality their wealth and their sons might themselves be a snare: see 8:28. On this particular occasion this was proved to the hilt. The wealth of the Pagans filled them with pride, darkened their understanding, and led to their destruction. Their sons and followers adopted the Faith which their fathers had fought against, much to the chagrin of the fathers, whose spiritual death was even worse than their discomfiture in this world.
[32] Ha jólétben tűntek fel, a spirituális térben nem voltak irigylésre méltók. Vagyonuk és fiaik csapda voltak számukra. Lásd 8:28. A vagyon büszkeséggel töltötte el a pogányokat, sötétségbe borította felfogásukat és pusztulásba döntötte őket. Fiaik és követőik, akik felvették az Iszlámot, ami ellen atyáik harcoltak, valójában jelzi, hogy spirituálisan is meghaltak és ez talán rosszabb, mint földi tönkremenetelük.
[33] Sadaqah: aims that which is given in Allah’s name, mainly to the poor and needy, and for the cognate purposes specified in the next verse but one: Zakah is the regular and obligatory charity in an organized Muslim community, usually 2 1/2 per cent, of merchandise and 10 per cent, on the fruits of the earth. As against Zakah the term sadaqah has a much wider connotation, and is inclusive of Zakah as in the verse 60 of this Surah.
[33] Szadaka: Adomány, amit Allah nevében adnak, főleg szegények, nyomorgók támogatására, vagy ezzel rokonítható célokból, melyek specifikációját a következő versben olvashatjuk. Zakat: kötelező és rendszeres alamizsna jótékonysági célból, amit egy Muszlim Közösség szervezeti szinten is hasznosíthat, kizárólag jótékonykodásra. Ennek mértéke a bevétel 2,5%-a, földi javakból pedig 10%. A Zakat aránylag egyértelmű, a Szadaka pedig több másodlagos tartalommal is bír, részletesebben a 60. vers tér ki rá. A Szadaka magában foglalhatja a Zakat-ot is.
[34] Selfish men think that charitable funds are fair game for raids, but the Islamic standards on this subject are very high. The enforcement of such standards is always unpopular, and even the Holy Prophet was subjected to obloquy and slander for his strictness to principle.
[34] Az önző ember úgy gondolja, hogy a jótékonysági alap arra való, hogy abból maga számára merítsen. Az Iszlám szabályozása szigorú. Az adományok kezelése népszerűtlen, még a Prófétát is érte vád, rágalom ezek alkalmazásakor.
[35] Alms or charitable gifts are to be given to the poor and the needy and those who are employed in their service. That is, charitable, funds are not to be diverted to other uses, but the genuine expenses of administering charity are properly chargeable to such funds. Who are the needy? Besides the ordinary indigent, there are certain classes of people whose need is great and should be relieved. Those mentioned here are:
1. men who have been weaned from hostility to Truth, who would probably be persecuted by their former associates, and require assistance until they establish new connections in their new environment:
2. those in bondage, literally and figuratively: captives of war must be redeemed: slaves should be helped to freedom-, those in the bondage of ignorance or superstition or unfavorable environment should be helped to freedom to develop their own gifts:
3. those who are held in the grip of debt should be helped to economic freedom:
4. those who are struggling and striving in Allah’s Cause by teaching or fighting or in duties assigned to them by the Islamic State, who are thus unable to earn their ordinary living: and
5. strangers stranded on the way. All these have a claim to charity. They should be relieved by individual or organized effort, but in a responsible way. In this verse, the word sadaqah refers to obligatory charity (Zakah).
[35] Adományok, jótékonysági hozzájárulások a szegényeknek, nyomorgóknak és azoknak juttatandók, akik az adományok elosztásában, adminisztrációjában dolgoznak. A jótékonysági célú alapokat másra átruházni nem lehet, csak jótékonysági célokra fordíthatók. Kik azok a szűkölködők? A szokványos szegénység mellett léteznek még kategóriák, akik szűkölködőnek számítanak, és külső segítség nélkül helyzetük nem rendeződik. 1. Azok, kik hirdetik az Igazságot és ezért elszigetelődnek, elnyomással, erőszakkal kell szembenézniük. Amíg nem tudják rendezni viszonyaikat, megélhetésüket, támogatásra szorulnak. 2. Fogságba kényszeredettek a hadifoglyok, akik ha jóravalók, segítségre szorulnak, hogy megválthassák magukat. A fogság társadalmi értelemben lehet olyan szituáció, amikor az egyén egy rossz törvény, rendelet miatt utcára kerül és tehetetlen. 3. Akik adósságcsapdába kerültek, gazdasági segítségre szorulnak. 4. Ebből az alapból kell juttatni azoknak, akik Allah Ügyét szolgálják térítőkként, tanítókként, vagy harcosként. 5. A vándor, aki az utat járja, csak az emberek adományaira számíthat. Az előbb felsorolt adományozási kategóriák bonyolítása történhet egyéni és szervezett szinten, de mindenképpen Allah előtti felelősséggel. Bármi az itteniek közül Zakatnak is minősülhet, ill. annak betudható.
[36] Detractors of the Prophet said. “O! he listens to everybody!” “Yes,” is the answer, “he listens for their good: he is a mercy and a blessing to all men of Faith, but specially to you (who are addressed).”
[36] A Próféta becsmérlői mondták: „Ő mindenkit meghallgat!” Igen, volt a válasz: „Meghall minden jót felőlük: ő a kegyelem és áldás maga, minden hívő ember számára, de különösen számodra.”
[37] The story: – of Noah is told in 7:59-64: – of ‘Ad in 7:65-72; and – of Thamud in 7:73-79; – of Abraham in numerous places, but see specially 6:74-82; – of Midianites in 7:85-93; and – of Lut and the Cities of the Plain overthrown for their wickedness, in 7:80-84.
In the case of Noah and Abraham, the word I have translated as “people of…” is qaum: these prophets were messengers each to his own people or nation, as was also Hud to the ‘Ad people and Salih to the Thamud people. The word used for the Midianites is Ashabi Madyan, which I have translated “men of Midian” for want of a better word. The Midianites were for the greater part of their history nomads, with pasture grounds but no settled territory or town. The town of Madyan on the Gulf of ‘Aqaba refers to much later times when the Midianites as a people had ceased to count. See 7:85.
[37] Noé: 7:59-64, Aád: 7:65-72, Thamud: 7:73-79, Ábrahám sok helyen, különösen 6:74-82, Median: 7:85-93, Lót és a Romvárosok (Szodoma és Gomora) 7:80-84.
Noé és Ábrahám esetében „népei” szóval fordítottam az arab „qaum” kifejezést. Ők Próféták voltak, akik saját népeikhez jöttek, mint Hud jött Aádhoz és Szalih Thamudhoz. A Medianitáknál „társai” szó szerepel, arabul „aszhab”, akik egy jobb világot akartak. A Medianiták történelmük nagyobb részében nomádok voltak, állatokat legeltettek, nem voltak városlakók. Az Arab Öbölben található Median nevű város az Aqabai Öbölben egy későbbi időre utal, lásd 7:85.
[38] The reference is to a plot made by the Prophet’s enemies to kill him when he was returning from Tabuk. The plot failed. It was all the more dastardly in that some of the conspirators were among the men of Madinah who were enriched by the general prosperity that followed the peace and good government established through Islam in Madinah. Trade flourished: justice was firmly administered with an even hand. And the only return that these men could make was a return of evil for good. That was their revenge, because Islam aimed at suppressing selfishness, stood for the rights of the poorest and humblest, and judged worth by righteousness rather than by birth or position.
[38] Utalás az összeesküvésre, aminek célja a Próféta elleni merénylet volt, útban visszafelé Tabukból. A terv meghiúsult. Medinát és lakóit számos áldás érte. Az Iszlám kormányzásával felvirágzott a gazdaság, béke költözött a városba. Intenzív kereskedelmi élet alakult ki, jog és igazságosság lett úrrá minden területen. A Hipokriták ezt úgy hálálták meg, hogy rosszat tesznek a jóért cserébe. Ez volt bosszújuk azért, mert az Iszlám ellehetetlenítette az önzést, a szegények, alázatosak pártjára állt, az egyenesség mellett tette le a voksot és nem vette figyelembe a születéssel járó előjogokat.
[39] If men are false to their covenants and words, the natural consequence will be hypocrisy to cover their falsehood. Such consequences will last till the Day of Judgment, when they will have to account for their deeds. They may think that they are deceiving men by their hypocrisy, but they cannot deceive Allah, to Whom all their most secret thoughts and plots and doings are known
[39] Ha az emberek nem hűek egyezségeikhez, szavukhoz, akkor ennek természetes eredője a képmutatás, amivel leplezni tudják hűtlenségüket. Ennek következményeivel szembesülnek az egyezségszegők a Végítélet Napján, amikor el kell számolniuk. Azt hiszik, hogy képmutatással megtéveszthetik az embereket. De Allahot, nem tudják megtéveszteni! Ő ismeri a legrejtettebb titkaikat is. Összeesküvésük sem maradhatott titok.
[40] When financial help is necessary for the Cause, every Muslim contributes what he can. Those who can afford large sums are proud to bring them in of their own free-will, and those who are very poor contribute their mite or their labour. Both kinds of gifts are equally precious because of the faith and good-will behind them, and only cynics will laugh at the scantiness of the one or the lavishness of the other. Sometimes they not only laugh, but attribute wrong motives to the givers. Such conduct is here reprimanded.
[40] Amikor az Ügy érdekében pénzügyi támogatásokra van szükség, minden Muszlim azzal járul hozzá, amivel tud. Akik nagy összegeket képesek adni büszkék, mert saját szabad akaratukból tehetnek felajánlást. De vannak, akik munkájukkal vesznek részt. Mindkét felajánlás egyformán értékelendő, mert tiszta hiten alapulnak. Csak a cinikusok tudnak gúnyolódni egyikük tékozlásán, vagy a másik szűkös lehetőségén. Ezekre találunk itt megjegyzést.
[41] An awful warning for those who actively oppose the Cause of Allah. The Holy Prophet was by nature full of mercy and forgiveness. He prayed for his enemies. But in such a case even his prayers are nullified by their attitude of rejecting Allah.
[41] Figyelmeztetés azoknak, akik Allah Ügyével szembeszállnak. A Próféta alaptermészetéhez tartozott a megbocsájtás és kegyelem. Gyakran imádkozott az ellenségért is. De ilyen esetekben imái nem tudtak segíteni Allah elutasítása miatt.
[42] The Tabuk expedition had to be undertaken hurriedly in the heat of summer, because of a threat or fear of Byzantine invasion. They marched from Madinah about the month of September or October in the solar calendar.
[42] Bizánc inváziójától tartva, a Tabuki hadjáratra nagy sietséggel került sor, a legnagyobb nyári hőségben. Szeptember, október idején vonultak ki Medinából.
[43] On the death of a Muslim, it is the pious duty of every neighbouring Muslim who can, to assist in the simple funeral ceremonies, -the prayer for mercy before the body is consigned to the grave, and the consignment of the body to the grave, by a simple, solemn, and dignified ritual. For those who have shown hostility to Islam, this would not be seemly and is forbidden.
[43] Ha egy Muszlim meghal, rokonainak, ismerőseinek, szomszédjainak erkölcsi kötelessége részt venniük temetésén, hogy imádkozhassanak és jelen legyenek testének sírba helyezésekor. Ez egy egyszerű, de ünnepélyes, méltóságteljes rituálé. Nem jár ki ez a tisztesség azoknak, akik ellenségesek voltak az Iszlámmal.
[44] Except for the omission of a single word (“life”), this verse repeats verse 55 above. But the repetition indicates the harmonious closing of the same argument in two aspects. – In 9:55 it occurred in connection with the reasons for refusing to receive the contributions of such persons to the expenses of an enterprise which though vital to Islam’s defence was secretly opposed by such persons. – Here (in 9:85) it is a question of refusing to participate in the obsequies of such persons after their death: it is natural to omit the word “life” in this case.
[44] Egyetlen szó, az „élet” elmaradásával, ugyanaz, mint az 55. vers. Viszont a jelentés ezzel más és harmonikusan zárja le a gondolatot. A 9:55-ben olyan emberek hozzájárulásának elutasításáról volt szó, akik belül nem azonosultak az Iszlám Ügyével, csupán képmutatásból teszik azt, amit tesznek. Itt, a 9:85-ben, pedig ezeknek a személyeknek a gyászszertartásáról van szó, ahol hívőnek nem tanácsos részt venni.
[45] Khawalif, plural of Khalifah, those (feminine) who remain behind at home when the men go to war: women. There is a stinging taunt in this, a suggestion that such men were cowards, preferring to remain behind like women when stiff work was to be done by men in defending their homes. They were not only cowards, but fools: as they did not understand their own best interests. If the enemy got the better of their brethren, they would themselves be crushed. “Their hearts are sealed”: the habits of cowardice and hypocrisy which they have adopted have become their second nature.
[45] Az Arab szövegben a hátramaradottakat a „khawalif”-al fejezi ki, ami a Khalifa szó nőnemű többes száma. Tehát a női hátramaradottakról, asszonyokról van szó. Ebben az értelemben, pedig gúnyt űz azoknak gyávaságából, akik inkább az asszonyok szoknyája mellett várják be a férfiak munkájának eredményét. Nem csak gyávák, hanem bolondok is. Ha az ellenség győzött volna, akkor őket is elpusztította volna, hiába maradtak otthon. „Szíveiken pecsét”: a képmutatás a gyávaság természetéből adódik, ami rájuk sül.
[46] In this verse there is a reminiscence, but not an exact repetition, of verse 72 above. This balances the parallel repetition or reminiscence in verse 85 above. The symmetry of the argument is thus completed, as regards the Hypocrites of Madinah before we pass on to consider the case of the Hypocrites among the desert Bedouins
[46] Ez a vers emlékeztet az előbbiekben levő 72. versre, de nem ugyanaz hangzik el szó szerint. Ugyanakkor egyensúlyt hoz létre a 85. vers gondolatával és szimmetriát állít, aminek központjában itt még a Medinai Hipokriták állnak, de a következőkben áttérünk a nomád arabokra és az ő képmutatásukra. A kettő közötti tengelyt képzi ez a vers.
[47] Not only had the Hypocrites a nest in Madinah, but their tactics affected some of the village or desert Bedouins, who loved war and would have followed a standard of war even if no question of Faith or a sacred Cause was involved. But some of them, though professing Islam, were frightened by the hardships of the Tabuk expedition and the prospect of meeting the trained armies of the great Roman (Byzantine) Empire. They made all sorts of lying excuses, but really their want of faith made them ineligible for being enlisted in a sacred Cause, in the terms of 9:46-47 and 9:53-54. Some came to make excuses: other did not even come , but sat at home, ignoring the summons.
[47] Nem csak a Medinai Hipokritákkal gyűlt meg a baj, hanem a sivataglakó nomádokkal is, akik szerették a háborúskodást, mindegy hogy az hittel kapcsolatos volt-e, vagy sem. Néhányan közülük, bár felvették az Iszlámot, megijedtek a Tabuki hadjárat nehézségeitől és a hatalmas Bizánci sereggel való megütközés kilátástalanságától. Különféle hazug kifogásosokkal hozakodtak elő, de valójában gyenge hitük tette őket alkalmatlanná egy ilyen Ügyhöz való csatlakozásra, amit a korábbiakban is részleteztünk 9:46-47 és 9:53-54. Néhányan kifogásokkal jelentek meg, de többségük elő sem jött sivatagi sátraikból, tudomást sem véve az idézésről.
[48] Though active service in person or by contributing resources is expected in emergencies of every person who believes in the Cause, there are some who must necessarily be exempted without the least blame attaching to them. Such would be those who are weak in body on account of age, sex, infirmity, or illness. Personal service in their case is out of the question, but they could contribute towards expenses if they are able. But if they are too poor to afford even such assistance, they are excused. But in all cases the motive must be sincere, and there should be a desire to serve and do such duty as they can.
[48] Vészhelyzetben minden alkalmas embert és forrást mobilizálni kell az Ügy érdekében. Vannak, akik felmentést kaphatnak a kötelezettség alól anélkül, hogy vádaskodás érhetné őket. Ide tartoznak azok, akik testileg alkalmatlanok, sérültek, rokkantak, nők, gyerekek, öregek, vagy betegek. Személyesen nem tudnak részt venni a szolgálatban, de ha képesek, akkor pénzügyi hozzájárulásukkal támogathatják azt. Ha szegények, akkor ettől is el kell tekinteni, természetesen. Akár tudnak, csatlakozni, akár nem, őszinte szándékot kell mutatni mindenkinek az Ügyért, amiben elkötelezett.
[49] Hamala, yahmilu, here seems to mean: to provide means of transport, mounts (horses, camels, etc.) for riding, and perhaps beasts of burden for carrying equipment and baggage, suitable to the rank of those concerned. It may possibly mean other facilities for getting about, such as boots and shoes, or provisions: for an army’s march depends upon all these things. Where people fight as volunteers for a cause, without an extensive war fund, those who can afford it provide such things for themselves, but those without means, yet anxious to serve, have to be left behind. Their disappointment is in proportion to their eagerness to serve.
[49] Hamala, yahmilu, hordás, hordozás. Szállítóeszközöket jelent, ami alatt adott esetben lovakat, tevéket kell érteni. Egy hadjárat sok felszerelést, fegyvert, ellátmányt, élelmiszert, vizet, stb. igényel, melyeket magukkal kell vinni. Emellett fontos volt a megfelelő lábbeli, ruházat, melyeket az önkéntesek nem tudtak minden esetben saját maguknak előállítani. Ha ezekre nem állt rendelkezésre forrás és nem tudták beszerezni, akkor el kellett tekinteni azok jelentkezésétől, akik számára nem jutott ellátmány. Ők csalódottan maradtak otthon. Csalódásuk arányban állt odaadásukkal, amivel az Ügyet szolgálni szándékozták.
[50] The payments refer to the regular Charity established by Islam-the obligatory alms. If you look upon them as a fine or a burden, their virtue is lost. If you rejoice that you have there an opportunity of helping the Community to maintain its standards of public assistance and to suppress the unseemly beggary and loathsome importunity whose relief is only governed by motives of getting rid of awkward obstacles on the way, then your outlook is entirely different. You wish for organized and effective efforts to solve the problems of human poverty and misery. In doing so, you get nearer to Allah.
[50] Az áldozat a kötelező alamizsnára utal, amit az Iszlám az alappillérei közé sorol. Ha erre büntetésként, teherként tekintenek, akkor elvész erkölcsi értéke. Ha megörvendeztet annak tudata, hogy ez a hozzájárulás támogatja a Közösséget adminisztratív teendőinek ellátásában, a szegénység, nyomor felszámolásában, akkor ez az adomány elérte célját. Nincs annál utálatosabb, amikor tolakodó hitványságból emberek ezt befizetik, de szívükben legbelül annak örülnek, hogy megszabadultak ennek terhétől. Az emberiség problémáinak, éhínségnek, szegénységnek csak közös erőfeszítésekkel lehet elejét venni. Ha ebben egyéni szinten mindenki ellátja a rá kirótt feladatot, akkor közelebb kerülünk Allahhoz.
[51] The vanguard of Islam-those in the first rankare those who dare and suffer for the Cause and never flinch. The first historical examples are the Muhajirs and the Ansar. – The Muhajirs-those who forsook their homes in Makkah and migrated to Madinah, the Holy Prophet being among the last to leave the post of danger, are mentioned first. – Then come the Ansar, the Helpers, the citizens of Madinah who invited them, welcomed them, and gave them aid, and who formed the pivot of the new Community. – Then are mentioned all who follow them in good deeds: not only the early heroes and ordinary men and women who had been Companions of the Prophet or had seen him, but men and women in all ages who have lived noble lives. In spite of all their sacrifice and suffering they rejoice in the precious gift of the Good Pleasure of Allah, and their Salvation is the Supreme Felicity which such Good Pleasure gives, symbolized by the Gardens of Heaven.
Note the description of the final accomplishment of the destiny of man. In mathematical science it would be like a letter or formula which would sum up a long course of reasoning. In this very Surah it occurs before in 9:72 and 9:89.
[51] Az Iszlám élcsapatát képezik azok, akik az Ügyért legelőször szenvedtek, teljes önfeláldozással adóztak. Ők voltak a Muhadzsirek és Anszárok. A Muhadzsirok, többes számban Muhadzsirin, akik hátrahagyták Mekkában otthonaikat és Medinába menekültek. A Próféta volt az, aki közülük utoljára hagyta el a várost, de a vers itt az elsők között említi őt. Az Anszárok, vagy Segítők, Medinai lakósok, akik behívták a Prófétát és követőit. Szállást, támogatást adtak nekik és megteremtették az új társadalom alapját. Majd azok következnek, akik hozzájuk csatlakoztak és követték őket. Ezek nem csupán azok a követők, akik abban az időben és ott csatlakoztak az élcsapathoz, hanem minden időre és minden helyre szól az utalás. Áldozatuk, eltűrt szenvedéseik, terheik viselése után örvendezhetnek Allah hatalmas kiváltsága miatt. Ezt szimbolizálják az Égi kertek.
Figyeljük meg az emberi sors végső beteljesülését. Matematikai kifejezéssel az egy egyenlet lehetne, amelyben számos ok-okozati felsorolás lenne. Itt és a korábbi Szúrákban (9:72, 9:89) egy gyönyörű szimbólum fejezi ki mindezt.
[52] The desert Arabs were not all simple folk. There were cunning hypocrites among them: both among certain tribes encamped round about Madinah and certain others in Madinah itself.
[52] A nomád Arabok nem egységes társadalmat alkottak. Sok volt köztük, aki a Hipokritákhoz tartozott. A Medina körüli sivatagban, sátorokban, de Medinán belül is éltek.
[53] Three categories of men are mentioned, whose faith was tested and found wanting in the Tabuk affair, but their characteristics are perfectly general, and we may here consider them in their general aspects:
1. the deep-dyed hypocrites, who when found out make excuses because otherwise they will suffer ignominy; they are unregenerate and obstinate, and there is no hope for them (9:101);
2. there are those who have lapsed into evil, but are not altogether evil; they repent and amend, and are accepted (9:102-105);
3. there are doubtful cases, but Allah will judge them (9:106). A fourth category is mentioned in ix. 107, which will be discussed later.
[53] Tabuk után háromféle embertípust ismertünk meg a hátramaradottak közül, akiknek hite próbatételnek volt kitéve. Általános csoportokról és nem személyekről esik szó.
1. Mély képmutatást mutató Hipokriták, akik ellenszenvből nem csatlakoztak a kivonulókhoz. Hozzáállásukon nem változtatnak, csökönyösek, nincs remény számukra (9:101).
2. Akik a gonosz felé hajlanak, de nem teljesen gonoszok. Ha bűnbánatot gyakorolnak, megbánásuk hiteles. (9:102-105).
3. Kétségesek tábora, akik között csak Allah tud ítélni (9:106). Van egy negyedik csoport is, akiket a 9:107 említ, akiket később részletezünk.
[54] Three categories of Hypocrites having already been mentioned, a fourth class of insidious evil-doers is now mentioned, whose type is illustrated in the story of the Quba “Mosque of mischief (dirar)”. Quba is a suburb of Madinah about three miles to the south-east. When the Holy Prophet arrived at Madinah for Hijrah, he rested four days in Quba before entering the town of Madinah. Here was built the first mosque, the “Mosque of Piety” to which he frequently came during his subsequent stay in Madinah. Taking advantage of these sacred associations, some Hypocrites of the Tribe of Bani Ghanam built an opposition mosque in Quba, pretending to advance Islam. In reality they were in league with a notorious enemy of Islam, one Abu ‘Amir, who had fought against Islam at Uhud and who was now, after the battle of Hunain (A.H. 9), in Syria: his confederates wanted a mosque for him to come to, but it would only be a source of mischief and division, and the scheme was disapproved.
[54] A Hipokriták három kategóriáját az előző vers magyarázatában megismertük. Itt a gonoszok negyedik tábora található, akikhez a Quba mecset (eltévelyedés „dirar” mecset) története illeszkedik. Quba Medina külvárosa volt, 5 km-re, délkeletre a központtól. Amikor a Próféta első alkalommal Medinába érkezett a Hidzrsa alkalmával, négy napot pihent Qubában, mielőtt a városba betért. Itt építette az első mecsetet, ami az „Erény Mecset” nevet kapta. A Próféta gyakran ellátogatott ide Medinai tartózkodása alatt. Bani Ghanam törzs Hipokritái, hasznot húzva a hely szentségéből, egy „ellenmecsetet” építettek Qubában, azt színlelve, hogy az Iszlám odaadó hívei. A valóságban azonban Abu Amir, az Iszlám megátalkodott ellenségének szövetségese volt, aki Uhudnál harcolt a Muszlimok ellen, majd az Huneini (Hidzsra 9.) csatát követően Szíriába ment. Szövetségesei számára építették a mecsetet, hogy az a megosztás és félrevezetés helye legyen..
[55] The original “Mosque of Piety” built by the Holy Prophet himself. This was the first mosque.
[55] Az eredeti „Erény mecsetet” a Próféta építette Medinába érkezésekor. Ez volt az első mecset.
[56] The parable is continued further. The heart of man is the seat of his hopes and fears, the foundation of his moral and spiritual life. If that foundation is on an undermined sand-cliff already crumbling to pieces, what security or stability can he have? He is being shaken by alarms and suspicions and superstitions, until like the edge of a sand-cliff they are cut clean away and fall into a heap of ruin and his spiritual life and all its land-marks are destroyed.
[56] Ez a példabeszéd a későbbiekben folytatódik. Az ember szíve rejti magában reményeit, félelmeit, erkölcsi és spirituális életének alapjait. Ha az alap egy ingatag, omladozó „homokköre” épült, akkor darabokra zúzódhat az egész építmény. Milyen biztonság várható ezután? Babonákban, hiedelmekben próbál menedéket találni, de ez csak egy kapkodás, ami az őrlődő homokkövet egyre gyorsabb erózióra serkenti, majd bekövetkezik az építmény összeomlása és a Pokolba zuhanás. Így pusztul el az építmény és annak lakója, ha kétségekre épül a hit.
[57] We offer our whole selves and our possessions to Allah, and Allah gives us Salvation. This is the true doctrine of redemption: and we are taught that this is the doctrine not only of the Quran but of the earlier Revelations, -the original Law of Moses and the original Gospel of Jesus. Any other view of redemption is rejected by Islam, especially that of corrupted Christianity, which thinks that some other person suffered for our sins and we are redeemed by his blood. It is our self-surrender that counts, not other people’s merits. Our complete self-surrender may include fighting for the cause, both spiritual and physical. As regards actual fighting with the sword there has been some difference in theological theories at different times. In the New Testament St. Paul, in commending the worthy fruits of Faith, mentions Gideon. Barak, and other warriors of the Old Testament as his ideals, “Who through faith subdued kingdoms… waxed valiant in fight, turned to flight the armies of the aliens…” (Hebrews 11:32-34).
[57] Magunkat és minden tulajdonunkat Allahnak ajánljuk és Allah ezért megváltást ad. Ez a megváltás Igaz doktrínája. Tanításaink alapján ez a doktrína szerepel a korábbi kinyilatkoztatásokban, az eredeti Mózesi Törvényekben és eredeti Jézusi Evangéliumban is. Az Iszlám minden más megváltást elutasít. Így a Keresztényi megváltást sem ismeri el, ahol egy másik ember szenvedése, kínhalála és vére váltja meg az embereket saját bűnüktől. Saját önelszámolásunk az, ami alapja lehet saját megváltásunknak és ezt nem alapozhatjuk más ember erényeire. Elszámolásunk önmagunkkal vezethet minket a küzdelemre az Ügyért spirituális és fizikai utakon egyaránt. A fizikai küzdelem tekintetében az eltérő korok, eltérő teológiai véleményt fogalmaznak meg. Szent Pál a Hit értékes gyümölcseként, ideálként említi Gideont, Barakot és az Ótestamentum többi harcosát. „ [64]És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról; [65]Akik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték. [66]Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait.” (Zsidókhoz írt levél 11:32-34).
[58] This is usually understood to refer to the prayer for the dead, – if they died unrepentant after Islam was preached to them, – if they actively resisted or opposed the Faith to the last. And – if the person praying knows that on account of deliberate contumacy the deceased may be said to have had the doors of mercy closed to him.
[58] Ez a halottért szóló imára utal, ami nem illeti meg a hitetleneket, abban az esetben:
1. Ha miután megismerték az Iszlámot, nem gyakoroltak bűnbocsánatot és elutasították.
2. Utolsó napjukig a Hit ellenségei voltak, amivel egész életükben szembeszálltak.
3. Ha az imádkozó tudja, hogy egy csökönyösen tagadó, gonosz emberért szóló ima, saját hitelét rontja és a megbocsájtás ajtaját ezzel maga számára is bezárja.
[59] Abraham and his unbelieving father are referred to in 6:74. Apparently when Abraham was convinced that the conditions mentioned in the last note applied to his father, he gave up praying for him, as the physical bond was cut off by the spiritual hostility. For the promise to pray for his father, see 19:47.
[59] Ábrahám és hitetlen atyja történetét olvashattuk a 6:74-ben. Amikor Ábrahám meggyőződött arról, hogy apja szíve gyökeret eresztett a hitetlenségben, feladta próbálkozását és nem imádkozott többet érte. A spirituális kapcsolat megszakadásával a fizikai kapcsolat is szakad. Az imára tett ígéretéről itt: 19:47.
[60] The Muhajirs were the people who originally forsook their homes in Makkah and followed Al-Mustafa in exile to Madinah. The Ansar were the Madinah people who received them with honour and hospitality into their city. Both these groups were staunch supporters of Islam, and proved their Faith by great sacrifices. But in the difficult days of the Tabuk expedition some of them, not perversely, but out of lethargy and human weakness, had failed to follow the standard. They were forgiven, and they afterwards acquitted themselves with zeal
[60] A Muhadzsirinek menekültek Mekkából Medinába, hátrahagyva mindenüket követték a Prófétát. Az Anszárok Medinai lakósok voltak, akik a Muhadzsirineket tisztességgel és méltósággal befogadták. Mindkét tábor az Iszlám élcsapatának számított, akik a hitért óriási áldozatot hoztak. A Tabuki hadjárat viszontagságos napjaiban azonban, néhányan elbizonytalanodtak, letargiába estek, de ez nem haladta meg az alkalommal magyarázható emberi gyengeség határait. Megbocsájtást nyertek és célba értek.
[61] – Among the Faithful, the largest number consisted of those who were perfectly staunch and ever ready to do their duty. They obtained the love and good pleasure of Allah. – Next came a few who wavered because their will was weak and they were daunted by the dangers and difficulties that faced them; Allah’s saving grace protected them and they conquered their weakness, and did not fail in their duty; Allah forgave them and accepted their repentance. – Lastly, in the illustration taken from the Tabuk affair, there were some who actually failed in their duty, not from contumacy or ill-will, but from thoughtlessness, slackness, and human weakness: they actually failed to obey the Holy Prophet’s summons, and were naturally called on to explain, and were excluded from the life of the Community. Their mental state is here described graphically
[61] .1. A hívők zöme elkötelezetten teljesítette feladatát a Tabuki hadjárat idején. Kivívták Allah szeretetét és megbecsülését. 2. Voltak ingadozók, akik szembesültek saját gyengeségükkel. Őket elcsüggesztette a vállalt kockázat, amivel szembesülniük kellett. Ettől függetlenül ellátták feladatukat. Allah megbocsájtott nekik és feloldozta őket. 3. De voltak olyanok, akik nem rosszindulatból nem álltak rendelkezésre, hanem jó kifogással nem vettek részt a Próféta parancsainak teljesítésében. Nekik be kellett számolniuk. Sokan emésztették magukat utólag. A Közösség kivetette őket magából. Az ő mentális állapotukról szól ez a vers.
[62] Fighting may be inevitable, and where a call is made by the ruler of an Islamic State, it should be obeyed. But fighting is not to be glorified to the exclusion of all else. Even among those who are able to go forth, a party should remain behind for purposes of study, so that when the fighters return home, their minds may be attuned again to the more normal interests of religious life, under properly instructed teachers. The students and teachers are soldiers of the Jihad in their spirit of obedience and discipline
[62] Ha a harc elkerülhetetlen és az Iszlám Államának vezetője hadba szólít, engedelmeskedni kell. De a harcot nem lehet önmagában kiemelni és dicsőíteni. Vannak olyan harcra is alkalmas emberek, akiket jobb otthon hagyni, hogy tanuljanak, mélyítsék ismereteiket. Ha a harcosok hazatérnek, szükségük lesz rájuk, hogy vallási és magánéletüket az Iszlám keretei között karbantartsák. A tanárok és diákok a Dzsihád részei, annak engedelmeskedő alanyai.
[63] Even the Unbelievers, in their heart and conscience, feel uncomfortable when they turn away from Faith and Truth, and therefore their turning aside is figured by furtive glances, such as we may suppose literally to have been cast by the Hypocrites in the assemblies of the Holy Prophet, Then they slink away, feeling superior in their minds. And yet, if they only knew it, their contumacy deprives them of Allah’s grace and light. They are turning Grace away, and when Allah withdraws it altogether, they perish utterly.
[63] Még a hitetleneknek is van szívük és lelkiismeretük, ami szólítja őket, ha lefordulnak a Hit és Igazság útjáról. Ha ez bekövetkezik, zavarodottak lesznek, titkos pillantásokat vetnek. Ez történt a Hipokritákkal is a Próféta gyülekezeteiben. Amint onnan továbbosontak és az Igazság kontrollja megszűnt felettük, visszatért önbizalmuk. Minden kétségük, zavarodottságuk messzebb viszi őket Allah világosságától. Saját maguk előtt zárják el Allah gondoskodásának csapjait.