| |||||
| |||||
Name
It is derived from the words Inna fatah-na laka fat-han mubina of the very first verse. This is not only a name of the Surah but also its title in view of the subject matter, for it deals with the great victory that Allah granted to the Holy Prophet and the Muslims in the form of the Truce of Hudaibiyah.
Period of Revelation
Traditions concur that it was sent down in Dhil-Qadah, A. H. 6, at a time when the Holy Prophet was on his return journey to Madinah after concluding the Truce of Hudaibiyah with the disbelievers of Makkah.
Historical Background
One day the Holy Prophet saw in a dream that he had gone to Makkah with his Companions and had performed the umrah there. Obviously, the Prophet’s dream could not be a mere dream and fiction for it is a kind of Divine inspiration as Allah Himself has confirmed in verse 27 below and said that He Himself had shown that dream to His Messenger. Therefore, it was not merely a dream but a Divine inspiration which the Holy Prophet had to obey and follow. The disbelieving Quraish had debarred the Muslims from proceeding to the Ka’bah for the past six years and no Muslim had been allowed during that period to approach the Kabah for the purpose of performing hajj and umrah. Therefore, it could not be expected that they would allow the Holy Prophet to enter Makkah along with a party of his Companions. If they had proceeded to Makkah in the pilgrim garments with the intention of performing umrah, along with their arms, this would have provoked the enemy to war, and if they had proceeded unarmed, this would have meant endangering his own as well as his Companions’ lives. Under conditions such as these nobody could see and suggest how the Divine inspiration could be acted upon.
But the Prophet’s position was different. It demanded that he should carry out whatever Command his Lord gave fearlessly and without any apprehension and doubt. Therefore, the Holy Prophet informed his Companions of his dream and began to make preparations for the journey. Among the tribes living in the suburbs also he had the public announcement made that he was proceeding for umrah and the people could join him. Those who could only see the apparent conditions thought that he and his Companions were going into the very jaws of death none of them therefore was inclined to accompany him in the expedition. But those who had true faith in Allah and His Messenger were least bothered about the consequences. For them this information was enough that it was a Divine inspiration and Allah’s Prophet had made up his mind to carry it into effect. After this nothing could hinder them from accompanying the Messenger of Allah. Thus, 1,400 of the Companions became ready to follow him on this highly dangerous journey This blessed caravan set off from Madinah in the beginning of Dhil Qa’dah, A. H. 6. At Dhul Hulaifah they entered the pilgrims robe with the intention of umrah, took 70 camels with collars round their necks indicating that they were sacrificial animals; kept only a sword each in sheaths, which the pilgrims to the Kabah were allowed to carry according to the recognized custom of Arabia, but no other weapon. Thus, the caravan set out for the Ka’bah, the House of Allah, at Makkah, chanting the prescribed slogan of Labbaik, Allahuma Labbaik.
The nature of the relations between Makkah and Madinah in those days was known too well to every Arab. Just the previous year, in Shawwal A. H. 5, the Quraish mustering the united strength of the Arab tribes had invaded Madinah and the well known Battle of the Trench had taken place. Therefore, when the Holy Prophet along with such a large caravan set off for the home of his blood-thirsty enemy, the whole of Arabia looked up with amazement, and the people also noticed that the caravan was not going with the intention to fight but was proceeding to the House of Allah in a forbidden month in the pilgrims garb carrying sacrificial animals and was absolutely unarmed. The Quraish were confounded at this bold step taken by the Holy Prophet. Dhil-Qa’dah was one of those forbidden months which had been held as sacred for pilgrimage in Arabia for centuries. Nobody had a right to interfere with a caravan which might be coming for hajj or umrah in the pilgrims garb in this month; so much so that even an enemy tribe could not hinder it from passing through its territory according to the recognized law of the land.
The Quraish therefore were caught in a dilemma, for if they attacked this caravan from Madinah and stopped it from entering Makkah, this would arouse a clamor of protest in the whole country, and all the Arab tribes would have the misgiving that the Quraish had monopolized the Ka’bah as exclusively their own, and every tribe would be involved in the mistrust that now it depended on the will of the Quraish to allow or not to allow anyone to perform hajj or umrah in the future and that they would stop any tribe with which they were angry from visiting the Ka’bah just as they had stopped the Madinese pilgrims. This they thought would be a grave mistake, which would cause the entire Arabia to revolt against them. But, on the other hand, if they allowed Muhammad (upon whom be Allah’s peace and blessings) and his large caravan to enter their city safely, they would lose their image of power in Arabia and the people would say that they were afraid of Muhammad. At last, after a great deal of confusion, perplexity and hesitation they were overcome by their false sense of honor and for the sake of their prestige they took the decision that they would at no cost allow the caravan to enter the city of Makkah.
The Holy Prophet had dispatched a man of the Bani Ka’b as a secret agent so that he may keep him fully informed of the intentions and movements of the Quraish. When the Holy Prophet reached Usfan, he brought the news that the Quraish had reached Dhi Tuwa with full preparations and they had sent Khalid bin Walid with two hundred cavalry men in advance towards Kura’al-Ghamim to intercept him. The Quraish wanted somehow to provoke the Holy Prophet’s Companions into fighting so that they may tell the Arabs that those people had actually come to fight and had put on the pilgrims garments for umrah only to deceive others.
Immediately on receipt of this information the Holy Prophet changed his route and following a very rugged, rocky track reached Hudaibiyah, which was situated right on the boundary of the sacred Makkan territory. Here, he was visited by Budail bin Warqa the chief of the Bani Khuza’ah, along with some men of his tribe. They asked what he had come for. The Holy Prophet replied that he and his Companions bad come only for pilgrimage to the House of Allah and for going round it in worship and not for war. The men of Khuza’ah went and told this to the Quraish chiefs and counseled them not to interfere with the pilgrims. But the Quraish were obstinate. They sent Hulays bin Alqamah, the chief of the Ahabish, to the Holy Prophet to persuade him to go back. Their object was that when Muhammad (upon whom be Allah’s peace) would not listen to Hulays, he would come back disappointed and then the entire power of the Ahabish would be on their side. But when Hulays went and saw that the whole caravan had put on the pilgrims garments, had brought sacrificial camels with festive collars round their necks, and had come for doing reverence to the House of Allah and not to fight, he returned to Makkah without having any dialogue with the Holy Prophet and told the Quraish chiefs plainly that those people bad no other object but to pay a visit to the Ka’bah; if they debarred them from it, the Ahabish would not join them in that, because they had not become their allies to support them if they violated the sacred customs and traditions.
Then the Quraish sent `Urwah bin Mas’ud Thaqafi; he had lengthy negotiations with the Holy Prophet in an effort to persuade him to give up his intention to enter Makkah. But the Holy Prophet gave him also the same reply that he had given to the chief of the Khuza’ah, that they had not come to fight but to do honor to the House of Allah and carry out a religious duty. Urwah went back and said to the Quraish: “I have been to the courts of the Caesar and Khosroes, and the Negus also, but by God, never have I seen any people so devoted to a king as are the Companions of Muhammad (upon whom be Allah’s peace and blessings) to him. If Muhammad makes his ablutions they would not let the water thereof fall on the ground but would rub it on their bodies and clothes. Now you may decide as to what you should do.”
In the meantime when the messages were coming and the negotiations were going on, the Quraish tried again and again to quietly launch sudden attacks on the Muslim camp in order to provoke the Companions and somehow incite them to war, but every time they did so the Companions’ forbearance and patience and the Holy Prophet’s wisdom and sagacity frustrated their designs. On one occasion forty or fifty of their men came at night and attacked the Muslim camp with stones and arrows. The Companions arrested all of them and took them before the Holy Prophet, but he let them go. On another occasion 80 men came from the direction of Tan’im right at the time of the Fajr Prayer and made a sudden attack. They were also caught, but the Holy Prophet forgave them, too. Thus, the Quraish went on meeting failure after failure in every one of their designs.
At last, the Holy Prophet sent Hadrat Uthman (may Allah be pleased with him) as his own messenger to Makkah with the message that they had not come to fight but only for pilgrimage and had brought their sacrificial camels along, and they would go back after performing the rite of pilgrimage and offering the sacrifice. But the Quraish did not agree and withheld Hadrat Uthman in the city. In the meantime a rumor spread that Hadrat Uthman had been killed; and when he did not return in time the Muslims took the rumor to be true. Now they could show no more forbearance. Entry into Makkah was different for there was no intention to use force. But when the ambassador was put to death, the Muslims had no alternative but to prepare for war.
Therefore, the Holy Prophet summoned all his Companions together and took a solemn pledge from them that they would fight to death. In view of the critical occasion it was not an ordinary undertaking. The Muslims numbered only 1400 and had come without any weapons, were encamping at the boundary of Makkah, 250 miles away from their own city, and the enemy could attack them in full strength, and could surround them with its allies from the adjoining tribes as well. In spite of this, none from the caravan except one man failed to give his pledge to fight to death, and there could be no greater proof of their dedication and sincerity than that in the cause of Allah. This pledge is well known in the history of Islam as the pledge of Ridwan.
Later it was known that the news about Hadrat Uthman was false. Not only did he return but under Suhail bin ‘Amr from the Quraish also arrived a deputation to negotiate peace with the Holy Prophet. Now, the Quraish no more insisted that they would disallow the Holy Prophet and his Companions to enter Makkah. However, in order to save their face they only insisted that he went back that year but could come the following year to perform the umrah. After lengthy negotiations peace was concluded on the following terms:
1. War would remain suspended for ten years, and no party would indulge in any hostility, open or secret, against the other.
2. If any one during that period from among the Quraish went over to Muhammad, without his guardian’s permission, he would return him to them, but if a Companion of Muhammad came over to the Quraish, they would not return him to him.
3. Every Arab tribe would have the option to join either side as its ally and enter the treaty.
4. Muhammad and his men would go back that year and could come the following year for umrah and stay in Makkah for three days, provided that they brought only one sheathed sword each, and no other weapon of war. In those three days the Makkans would vacate the city for them (so that there was no chance of a clash), but they would not be allowed to take along any Makkan on return.
When the conditions of the treaty were being settled, the whole of the Muslim army was feeling greatly upset. No one understood the expedience because of which the Holy Prophet was accepting the conditions. No one was far sighted enough to foresee the great benefit that was to result from this treaty.
Right at the time when the document was being written, Suhail bin ‘Amr’s own son, Abu Jandal, who had become a Muslim and been imprisoned by the pagans of Makkah somehow escaped to the Holy Prophet’s camp. He had fetters on his feet and signs of violence on his body. He implored the Holy Prophet that he help secure his release from imprisonment. The scene only increased the Companions’ dejection, and they were moved beyond control. But Suhail bin ‘Amr said the conditions of the agreement had been concluded between them although the writing was not yet complete; therefore, the boy should be returned to them. The Holy Prophet admitted his argument and Abu Jandal was returned to his oppressors.
When the document was finished, the Holy Prophet spoke to the Companions and told them to slaughter their sacrificial animals at that very place, shave their heads and put off the pilgrim garments, but no one moved from his place. The Holy Prophet repeated the order thrice but the Companions were so overcome by depression and dejection that they did not comply. During his entire period of apostleship on no occasion had it ever happened that he should command his Companions to do a thing and they should not hasten to comply with it. This caused him a great shock, and he repaired to his tent and expressed his grief before his wife, Hadrat Umm Salamah. She said, “You may quietly go and slaughter your own camel and call the barber and have your head shaved. After that the people would automatically do what you did and would understand that whatever decision had been taken would not be changed.” Precisely the same thing happened. The people slaughtered their animals, shaved their heads or cut their hair short and put off the pilgrim garb, but their hearts were still afflicted with grief.
Later, when this caravan was returning to Madinah, feeling depressed and dejected at the truce of Hudaibiyah, this Surah came down at Dajnan (or according to some others, at Kura’ al-Ghamim), which told the Muslims that the treaty that they were regarding and their defeat, was indeed a great victory. After it had come down, the Holy Prophet summoned the Muslims together and said: “Today such a thing has been sent down to me, which is more valuable to me than the world and what it contains.” Then be recited this Surah, especially to Hadrat Umar, for he was the one who was feeling most dejected.
Although the believers were satisfied when they heard this Divine Revelation, not much longer afterwards the advantages of this treaty began to appear one after the other until every one became fully convinced that this peace treaty indeed was a great victory:
1. In it for the first time the existence of the Islamic State in Arabia was duly recognized. Before this in the eyes of the Arabs the position of the Holy Prophet Muhammad (upon whom be Allah’s peace) and his Companions was no more than of mere rebels against the Quraish and other Arab tribes, and they regarded them as the outlaws. Now the Quraish themselves by concluding this agreement with the Holy Prophet recognized his sovereignty over the territories of the Islamic State and opened the way for the Arab tribes to enter treaties of alliance with either of the political powers they liked.
2. By admitting the right of pilgrimage to the House of Allah for the Muslims, the Quraish also admitted that Islam was not an anti-religious creed, as they had so far been thinking, but it was one of the admitted religions of Arabia, and like the other Arabs, its followers also had the right to perform the rites of hajj and umrah. This diminished the hatred in the Arabs hearts that had been caused by the propaganda made by the Quraish against Islam.
2. The signing of a no-war pact for ten years provided full peace to the Muslims, and spreading to every nook and corner of Arabia they preached Islam with such spirit and speed that within two years after Hudaibiyah the number of the people who embraced Islam far exceeded those who bad embraced it during the past 19 year or so. It was all due to this treaty that two years later when in consequence of the Quraish’s violating the treaty the Holy Prophet invaded Makkah, he was accompanied by an army 10,000 strong, whereas on the occasion of Hudaibiyah only 1,400 men had joined him in the march.
3. After the suspension of hostilities by the Quraish the Holy Prophet had the opportunity to establish and strengthen Islamic rule in the territories under him and to turn the Islamic society into a full fledged civilization and way of life by the enforcement of Islamic law. This is that great blessing about which Allah says in verse 3 of Surah Al-Ma’idah: “Today I have perfected your Religion for you and completed My blessing on you and approved Islam as the Way of Life for you.”
These were the blessings that the Muslims gained from the peace treaty which they were looking upon as their defeat and the Quraish as their victory. However, what had troubled the Muslims most in this treaty, was the condition about the fugitives from Makkah and Madinah, that the former would be returned and the latter would not be returned. But not much long afterwards this condition also proved to be disadvantageous for the Quraish, and experience revealed what far reaching consequences of it had the Holy Prophet fore seen and then accepted it. A few days after the treaty a Muslim of Makkah, Abu Basir, escaped from the Quraish and reached Madinah. The Quraish demanded him back and the Holy Prophet returned him to their men who had been sent from Makkah to arrest him. But while on the way to Makkah he again fled and went and sat on the road by the Red Sea shore, which the trade caravans of the Quraish took to Syria.
After that every Muslim who succeeded in escaping from the Quraish would go and join Abu Basir instead of going to Madinah, until 70 men gathered there. They would attack any Quraish caravan that passed the way and cut it into pieces at last, the Quraish themselves begged the Holy Prophet to call those men to Madinah, and the condition relating to the return of the fugitives of itself became null and void.
| |||||
Elnevezés
Az első versből adódik az elnevezés: Inna fatah-na laka fat-han mubina, azaz, megnyitottuk neked az utat a valóságos győzelem felé. A győzelem nem csak cím, hanem tartalom is, mert Allah a Hudaybiyahi békeszerződéssel megnyitotta a Próféta és a Muszlimok számára a győzelemhez vezető utat.
A kinyilatkoztatás ideje
Hadiszok közlése szerint a Hidzsra 6. esztendejének Dhil-Qadah havában nyilatkoztatott ki, amikor a Próféta visszatért Medinába, miután megkötötte Mekka hitetlenjeivel a békeszerződést Hudaiybiyahban.
Történelmi háttér
Egy napon a Próféta azt álmodta, hogy követőivel Mekkába megy és rövidített zarándoklatot, Umrát végez. Nyilvánvaló, hogy a Próféta álma Allah inspirációja volt, amit a 27. versben megerősít. Egy isteni inspirációt pedig követni kell, míg meg nem valósul.
Az elmúlt hat évben Quraish kirekesztette a Muszlimokat a Kába látogatásától, nem végezhették el sem az éves zarándoklatot sem az Umrát. A remény minimális volt arra, hogy a Próféta és követői Mekkába mehessenek. Ha zarándok öltözékbe (Ihrám) mennek és fegyvert viselnek, akkor ezt provokációnak tekintették volna, ha nem visznek magukkal fegyvert, akkor pedig nem tudják megvédeni magukat. Ilyen körülmények között senki sem tudta, hogy az isteni inspiráció miként válhat valóra.
A Próféta helyzete ezzel szemben más volt. Ő tudta, hogy bármilyen parancsolatot kap Allahtól, annak ne a földi ésszerűségét nézze, hanem váltsa valóra, mert Isten szándéka emberi ésszel nem fogható fel. A Próféta nyilvános bejelentést tett. Követőinek elmesélte álmát és felszólította a hívőket, hogy csatlakozzanak hozzá egy rövidített zarándoklatra, Umrára. Sokan lehetetlennek, veszélyesnek tartották a küldetést, de kiknek hitük erős volt, nem kérdeztek vissza. Elég volt nekik az, ha a Próféta szólítja őket. Hamarosan 1400 ember állt készen arra, hogy elkísérje őt erre a veszélyes útra.
Ez az áldott karaván a Hidzsra 6. esztendejének Dhil Qada havában útnak indult Medinából Mekkába. Amikor elérték Dhul Hulaifaht, felöltötték a zarándok ruhát az Umra szándékával. 70 teve kísérte őket, melyekre széles gallérokat erősítettek, azt jelezve, hogy ezek áldozati állatok. A zarándokok egy szál kardot vihettek magukkal, amint az egy elismert tradíció volt Arábiában. Más fegyverük nem volt. A karaván nekiindult és felcsendült a zarándokok jól ismert kántálása: Labbaik, Allahumma Labbaik.
Mekka kapcsolata Medinával minden Arab számára jól ismert volt. Éppen egy évvel ezelőtt, a Hidzsra 5. évének Shawwal havában zajlott a nevezetes „Árok” ütközet, ezért egész Arábia kíváncsian figyelte, miként reagál a vérszomjas Quraish a fegyvertelen zarándokok tömegére, akikről öltözékük, áldozati tevéik már messziről jelezték szakrális szándékukat. Ráadásul mindez a tiltott hónapok egyikében történt, amikor nem lehetett hadat viselni és az ellenségeskedést fel kellett függeszteni. Ilyenkor még az ellenség területére is biztonsággal be lehetett térni, több évszázados szokás szavatolta ezekben a hónapokban a zarándokok eljutását a Sérthetetlen szentélyhez. Quraish megzavarodott a hírek hallatán. Dilemmája az volt, hogy ha megtámadja a karavánt, akkor Arábia szerte tiltakozást vált ki tettük. Nem tehették meg, hogy zarándoklat havában bárkit visszatartsanak a Kábától, mert ez azt jelentette volna, hogy ők szabják meg a zarándoklat törvényeit, ami kiváltotta volna az összes Arab törzs ellenállását. Ha a Medinai zarándokokat sérelem éri, akkor joggal feltételezhették volna, hogy ők maguk is veszélybe kerülhetnek bármikor, ha kapcsolataik Quraishel úgy alakulnak. Ha viszont beengedik a Medinai zarándokokat Mekkába, akkor csorba esik presztízsükön, ami bátorítást adhat Mohammednek és a többi Arab klán is szimpátiával fog Medina felé fordulni.
A Próféta Bani Ka’b törzséből előreküldött egy embert, hogy kémkedje ki Quraish szándékait. Amikor a Próféta Usfan-ba ért azt a hírt kapta, hogy Quraish Dhil Tuwánál állomásozik. Khalid bin Walid kétszáz lovassal Kura’al-Ghamim felé vonult, hogy feltartóztassa a zarándokok menetét. Az volt a szándékuk, hogy a Prófétát és követőit ellenállásra provokálják, ami okot adhatott volna nekik a leszámolásra. Úgy állíthatták volna be a többi Arab klán előtt, hogy a Muszlimok valójában harcolni jöttek, de megtévesztésül zarándok ruhát öltöttek.
Az információt tudomásul véve, a Próféta megváltoztatta az útirányt és egy kietlen, kopár, sziklás úton elért Hudaybiyáhba, ami a Szent Mekkai terület határán feküdt. Itt felkereste őt Budail bin Warqa, a Bani Khuza’ah klán főnöke a kíséretével. Megkérdezték őt úti céljáról. A Próféta elmondta, hogy zarándoklatra jöttek Allah Házába. Imára érkeztek és nem háborúzni. A Khuza’ah törzs emberei mentek és értesítették erről Quraish főnökeit, de ők makacsul ellenálltak. Majd elküldték Hulays bin Alqamah-ot, az Ahabish klán főnökét a Prófétához, hogy győzze meg és fordítsa őt vissza.
Az volt a céljuk, hogy ha Mohammed (béke reá) nem hallgat Hulays-re, akkor csalódottan jön vissza Mekkába és az egész Ahabish törzs Quraish oldalára áll. Amikor azonban Hulays meglátta a karavánt a zarándok öltözékben és az áldozati tevéket a gallérokkal, ami az Allah Háza előtti hódolat jele, ez meggyőzte őt, hogy nem háborúzni, hanem áldozni jöttek. Anélkül ment vissza Mekkába, hogy találkozott volna a Prófétával. Hulays elmondta Quraishnek, hogy akik Medinából jönnek, istenfélő zarándokok. Ő és törzse nem tartja vissza őket. Ha Quraish fel akarja őket tartóztatni, akkor ebben ne számítson az Ahabish klánra, mert ők nem akarnak szövetségesei lenni azoknak, akik megszegik a szent szokásokat, hagyományokat.
Majd Quraish elküldte Urwah bin Mas’ud Thaqafi-t. Ő hosszú tárgyalást folytatott a Prófétával, hogy lebeszélje őt a Mekkába való bevonulásról. Erre a Próféta ugyanazt a választ adta, mint a Khuza’ah törzs főnökének. Nem háborúzni jöttek, hanem megtisztelni Allah Házát. Urwah visszatért és így szólt Quraish-hez: „Jártam már a Császár és a perzsa Khoszru udvarában, voltam a Négusnál is, de Istenemre! Életemben nem láttam embereket annyira odaadóan szolgálni egy királyt, mint ahogy követői szolgálják őt (béke reá). Ha Mohammed a rituális mosdáshoz vizet használ, nem hagyják, hogy egy csepp is a földre hulljon. Inkább testükbe, vagy ruhájukba dörzsölik azt. Most rajtatok áll, miként döntötök.”
Míg a küldöttségek jöttek mentek, Quraish folyamatosan zaklatókat küldött a Muszlimok táborába, hogy valami módon erőszakos ellenállást provokáljon ki tőlük. A hívők és követők azonban nagy önuralomról, állhatatosságról tettek tanúbizonyságot. Egy alkalommal ötven férfi érkezet éjjel a táborukba, akik kövekkel dobálták őket és nyilakat lőttek ki rájuk. A követők elfogták és a Próféta elé állították őket mind, ő azonban hagyta, hadd távozzanak. Egy másik esetben nyolcvan ember érkezett Tan’im felől a hajnali ima idején és váratlanul rátámadtak a táborra. Őket is elfogták és a Próféta őket is elengedte. Quraish próbálkozásai csődöt mondtak, egyik tanácskozásukat tartották a másik után, de hasztalan.
Végül a Próféta elküldte személyes megbízottját Uthmant (béke reá) Mekkába azzal az üzenettel, hogy nem harcolni, hanem zarándoklatra jöttek. Amint megteszik felajánlásaikat, feláldozzák tevéiket, letudják a szertartást és visszatérnek Medinába. Quraish azonban nem egyezett bele és visszatartotta Uthmant a városban. Az a szóbeszéd kapott lábra, hogy Uthmant megölték. Mivel nem érkezett vissza időben a táborba, a Muszlimok igaznak vélték a hírt. Nem állhatták tovább. Nem erővel akartak belépni Mekkába. de ha megölik követüket, akkor arra csak háborúval lehet válaszolni.
A Próféta összehívta követőit és ünnepélyes fogadalmat tettek arra, hogy utolsó lélegzetükig harcolni fognak. Ez egy teljesen irracionális vállalás volt, ha emberi léptékekkel tekintünk rá. A Muszlimok 1400-an voltak, gyakorlatilag fegyvertelenül, Mekka határában, 400 km-re Medinától. Az ellenség a szövetségeseivel karöltve bármikor teljes csapást mérhetett volna rájuk. Ennek ellenére egy kivételével mindenki felesküdött arra, hogy Allah útján feláldozza magát. Ezt a fogadalmat az Iszlám történelmében a Ridwan-i fogadalom néven tartjuk számon.
Később kitudódott, hogy az Uthman megöléséről szóló hírek hamisak voltak. Nem csak épségben tért meg, hanem vele jött Suhail bin ’Amr, a Quraish küldötte, hogy békéről tárgyaljon a Prófétával. Ettől kezdve Quraish nem próbálta megállítani a Prófétát, hanem menteni szándékozta reputációját és úgy kívánta feltüntetni, hogy ő az egyezség kezdeményezője. Hosszú tárgyalást követően a következő feltételekben állapodtak meg:
1. A háborút a felek tíz évre felfüggesztik és felhagynak az egymás elleni nyílt, vagy titkos ellenségeskedéssel.
2. Ha az egyezség időszakában Quraishtől valaki engedély nélkül Mohammedhez áll, akkor őt vissza kell szolgáltatni. Ha Mohammed követői közül áll át valaki Quraish-hez, akkor őt nem kell kiszolgáltatni.
3. Minden Arab törzs választhat, hogy melyik oldallal köt szövetséget, egyezséget.
4. Mohammed és emberei a zarándoklat után visszatérnek. Minden évben visszajöhetnek Umrára Mekkába és eltölthetnek ott három napot. Nem lehet más fegyver náluk, csak egy szál kard a hüvelyében. Erre a három napra a Mekkaiak szabaddá teszik a Muszlimoknak a várost. A három nap elteltével, a Muszlimoknak el kell vonulniuk és a városból nem követheti őket egy helyi polgár sem.
Amikor a feltételekben megállapodtak, a Muszlimok táborát felzaklatta ez az egyezség. Egyikük sem értette annak célszerűségét, aminek alapján a Próféta elfogadta a fenti pontokat. Senki sem volt annyira előrelátó, hogy felfogja, milyen óriási előnyökkel járt ez a béke.
A szerződés aláírása előtt Suhail bin ’Amr fia, Abu Dzsandal áttért az Iszlámra és a pogányok bebörtönözték őt Mekkában. Valahogy sikerült megszöknie és a Próféta táborában keresett menedéket. Testét elborították kínzásának sebei. A követők elkeseredését növelte, hogy a szerződés aláírása után ki kellett Abu Dzsandalt adni a Mekkaiaknak.
Amikor a dokumentummal végeztek, a Próféta szólt követőinek, hogy ezen a helyen vágják le az áldozati állatokat, borotválják le hajukat és vegyék le a zarándok öltözéket. Senki sem mozdult. A Próféta háromszor is megismételte szavait, de követőin mély depresszió ült. Először fordult elő a küldetése megkezdése óta, hogy nem siettek teljesíteni parancsát. Ez megrázta őt. Visszavonult sátrába és feleségének Umm Salamának elpanaszolta bánatát. Ő így felelt: „Menj és csendben vágd le a tevédet, hívd a borbélyt, borotválja le hajadat. Ha megteszed, a többiek is utánad fogják tenni. Azt is látni fogják, ha egyszer hozol egy határozatot, azt nem fogod megváltoztatni.” Ez történt. Az emberek is levágták tevéiket, leborotválták hajukat és levetették a zarándok öltözéküket, de szívükben megtelepedett a szomorúság.
Később, a karaván visszatért Medinába. A Hudaybiyahi egyezség levertté, kedvetlenné tette őket. Ez a Szúra Dadzsnan-ban (mások szerint Kura’ al-Ghamim-ban) nyilatkoztatott ki, amiben a Muszlimok Áyákat kaptak, melyek elmondják, hogy amit ma ők vereségnek éreznek, az valójában hatalmas győzelem. A kinyilatkoztatás után a Próféta összehívta a Muszlimokat és így szólt: „Ma olyan dolgot küldtek le nekem, ami többet ér, mint ami az egész világon van.” Majd elkezdte recitálni a Szúrát, különösen Omar felé, aki egészen elkedvetlenedett.
A hívők megelégedéssel hallgatták az Isteni Kinyilatkoztatást. Nem sokkal ezután a szerződés előnyei egyre jobban kirajzolódtak, végül mindenki rájött, hogy ez az egyezség vezetett a végső győzelemre:
1. Ebben ismerik el először hivatalosan az Iszlám Államot Arábiában. Az Arabok szemében eddig Mohammed (béke reá) és követőinek pozíciója lázadó volt, akik Quraish-el és a többi Arab törzzsel fordultak szembe. Eddig törvényen kívüliek voltak, de ez a szerződés a bizonyíték arra, hogy Medinát hivatalosan elismerték és a jövőben más Arab klánok, törzsek szövetségeket, egyezségeket köthetnek vele.
2. Azzal, hogy Quraish lehetővé tette a zarándoklatot évi egy alkalommal, hivatalosan elismerte az Iszlámot, mint Arábia egyik vallását. Mint ilyen, a többi Arab által gyakorolt vallással egyenlő jogokat kell élveznie. Ezzel Quraish Iszlám ellenes propagandája okafogyottá vált.
4. A tíz éves háborús moratórium segített helyreállítani Medina gazdaságát, a városállam konszolidációját. Lehetőség nyílt arra, hogy az Iszlám Arábia legtávolabbi sarkába is elkerüljön. A következő egy-két évben több ember tért Iszlám hitre, mint az eddigi 19 év alatt, mióta a Prófécia kezdetét vette. Két évvel később Quraish megszegte az egyezséget, de akkor nem 1400 fegyvertelen Muszlim állt velük szemben Mekka határainál, hanem 10.000 erős, jól felfegyverzett hadsereg.
5. Az ellenségeskedések felfüggesztése lehetővé tette az Iszlám adminisztrációjának kiterjesztését a Próféta által felügyelt területekre. Ezzel a lakósság teljes jogú polgárként élvezhette az Iszlám Törvénykezéssel járó előnyöket. Elindult az a folyamat, ami a Ma’ida (Asztal) Szúra harmadik versében található gondolattal zárul: „Ma bevégeztem számotokra a vallást, beteljesítettem rajtatok kegyelmem, és megelégedéssel veszem tőletek az Iszlámot Életformaként.”
Ezek voltak azok az áldások, melyeket a Muszlimok nem láttak előre az egyezség aláírásakor. Akkor vesztesnek érezték magukat, Quraish pedig győztesnek. A Muszlimokat az a pont zavarta legjobban, hogy ha Quraishtől átáll valaki Muszlimnak, akkor ki kell adni őt, ellenkező esetben pedig nincs így. Az aláírást követően Quraish rájött, hogy ez a feltétel nem kedvez neki. Abu Basir, egy Mekkai Muszlim Medinába menekült. Quraish visszakövetelte és a Próféta kiadta őt annak a követnek, akit erre a célra Medinába küldtek. Az úton Mekka felé Abu Basirnak újból sikerült megszöknie és ezúttal a Vörös tenger mellet vezető útnál telepedett meg, ahol Quraish karavánjai jártak Szíriába. Ezek után, ha egy Muszlim megszökött Mekkából, akkor nem Medinába mentek, hanem csatlakoztak Abu Basirhoz. Nemsokára Abu Basirnak 70 embere lett, akikkel félelemben tartották Quraish karavánjait. Végül Quraish maga kérte a Prófétát, hogy helyezzék hatályon kívül ezt a pontot és hívja Abu Basirt Medinába.
| |||||||||||||||||||
In the name of God, Most Gracious, Most Merciful
A Mindenható és Könyörületes Allah nevében
1. Mert bizony, megnyitottuk neked az utat a valóságos győzelem felé [1]:
2. Hogy Allah megbocsájtsa neked múlt és jövőbéli vétkeidet. Betejesíti rajtad kegyét és vezet az Egyenes Ösvényen [2].
3. Pártodat fogja Allah, nagyszerű támogatással.
4. Ő az, Ki lebocsátotta a megnyugvást a hívők szíveibe, hogy gyarapodjanak hitükben hitükön felül;- Allahé az Egek és Föld serege, Allah a Mindentudó, a Bölcs [3],-
5. Hogy bevezethesse a hívő férfiakat és nőket a Kertekbe, mik alatt folyók futnak, ott ők halhatatlanok, s levegye róluk rossztéteményeiket. Ez Allah Színe előtt a hatalmas győzelem [4],-
6. Hogy megbüntesse a képmutató férfiakat, nőket, bálványimádó férfiakat, nőket és az Allahról rosszat feltételezőket. Bezárul körülöttük a gonosz köre és Allah haragja ül rajtuk. Az Ő átka száll rájuk és előkészítette számukra a Poklot, mi gyötrelmes végzet.
7. Allahé az Egek és a Föld serege, Allah a Nagyszerű, a Bölcs.
8. Mi tanúnak, az örömhír hordozójának és figyelmeztetőnek küldtünk el téged,-
9. Hogy higgyetek (ó, emberek) Allahban, az Ő Prófétájában, támogassátok, becsüljétek Őt és zengjétek dicséretét reggel és este [5].
10. Kik hűséget fogadnak neked, Allahnak fogadnak hűséget. Allah Keze az ő kezeik felett van. Ki megszegi fogadalmát, az saját lelke ellen szegi meg. Ki hűen állja az egyezséget, mit Allahhal kötött, annak Ő hatalmas bért ad [6].
11. Így szólnak a hátramaradt sivatagi Arabok: „Elfoglal minket nyájunk (vagyonunk), családunk, kérj számunkra bűnbocsánatot!” Azt mondják nyelveikkel, ami nincs a szívükben. Mondd: „Kinek van hatalma arra, hogy (közbenjárjon) nektek Allahnál valamit is, ha Ő ártani akar nektek, vagy használni akar nektek?” Mi több! Allah Értesült arról, mit tesztek [7].
12. „Azt hittétek, hogy a Próféta és a hívők soha nem fognak visszatérni családjaikhoz. Ez okozott örömöt szíveiteknek. Gonosz gondolatot tápláltatok magatokban és hitványakká lettetek.”
13. Ki nem hisz Allahban, az Ő Prófétájában, hát Mi előkészítettük a hitetleneknek a Perzselő tüzet!
14. Allahé az Egek és a Föld Mindenhatósága, annak bocsájt meg, akinek Ő akar, és azt bünteti, kit Ő akar. Allah a Megbocsájtó, a Kegyelmes.
15. A hátramaradottak így szólnak majd, mikor kivonultok, hogy összeszedjétek a hadizsákmányt: „Engedjétek, hogy követhessünk titeket.” Azt szeretnék, ha megváltoztathatnák Allah rendelését. Mondd: „Nem követhettek minket ekképpen. Allah ezt már korábban elrendelte.” Majd azt mondják: „Ti irigylitek azt tőlünk!” Mi több! Nem fognak fel abból, csak keveset [8].
16. Mondd a hátramaradt sivatagi Araboknak: „Harcba lesztek szólítva olyanokkal, kik féktelenek a küzdelemben. Megküzdötök-e velük, vagy megadjátok magatokat? Ha engedelmeskedtek, Allah szép bért ad nektek, de ha hátat fordíttok, ahogy azelőtt hátat fordítottatok, Ő fájdalmas szenvedéssel büntet titeket [9].”
17. Nem érheti szemrehányás a vakot, sem a bénát, sem a beteget (ha nem csatlakozik a háborúba), de engedelmes Allahnak, az Ő Prófétájának. (Allah) bevezeti őt a Kertekbe, mik alatt folyók futnak. De ki hátat fordít, azt Ő fájdalmas szenvedéssel bünteti [10].
18. Allah megelégedettsége volt a hívőkön, mikor hűséget fogadtak neked a fa alatt. Ő tudta mi volt a szívükben, megnyugvást bocsátott rájuk és gyors győzelemmel örvendeztette meg őket [11].
19. Sok nyereséget tehetnek magukévá és Allah a Nagyszerű, a Bölcs.
20. Allah megígérte nektek a sok hasznot, miket magatokévá tehettek és Ő felgyorsította nektek ezeket. Visszatartotta rólatok az emberek kezét, hogy az legyen Áya a hívők számára és az Egyenes Ösvényre vezethessen titeket [12].
21. Egy másik (haszon), mi nem a ti hatalmatokban áll, de Allah körbeöleli azt és Allah Minden dolgok Felett Hatalommal Bír [13].
22. Ha a hitetlenek harcolnak veletek, bizonyosan hátat fordítanak, majd nem lelnek oltalmazót, sem pártfogót.
23. (Ez hát) Allah Szunnája (Útja), mi működött azelőtt (a múltban) és nem találsz Allah Szunnájában változást.
24. Ő az, Ki visszatartotta kezeiket rólatok és kezeiteket róluk Mekka közepén, miután győzelemre vitt titeket felettük. Allah Látója annak, mit tesztek [14].
25. Ők azok, kik tagadtak, akadályoztak titeket a Sérthetetlen Szentély (elérésében) és visszatartották az áldozati állatokat, hogy elérhessenek az (áldozati) helyekre. Ha ott lettek volna hívő férfiak, hívő nők, kiket nem ismertetek, letapostátok volna őket és a ti lelketeken száradna sérelmük anélkül, hogy tudtátok volna. (Allah megengedte volna nektek, hogy továbbmenjetek, de Ő visszatartotta kezeiteket), hogy azt vezesse be az Ő kegyelmébe, akit Ő akar. Ha meg lehetett volna őket különböztetni, bizonyos, hogy Mi fájdalmas büntetést mértünk volna azokra, kik tagadnak [15].
26. Mikor a hitetlenek szívében fellobbant a forró indulat, ami a tudatlanság forró indulata volt, Allah megnyugvást bocsátott az Ő Prófétájára, a hívőkre és kötelezte őket az őrizkedés parancsára, amire ők érdemesültebbek voltak. Allah minden dologról tud [16].
27. Allah beteljesítette az Ő Prófétájának látomását az Igazzal. hogy betérjenek a Sérthetetlen Szentélybe, ha Allah is akarja, békességben, fejüket leborotválva, hajukat levágva, félelem nélkül. Ő tudta azt, mit ti nem tudtatok és ezen túl is megtette nektek a gyors győzelmet [17].
28. Ő az, Ki elküldte Prófétáját az Útmutatással, az Igaz Hitvallással, hogy azt hirdesse minden más hitvallás felett. Allah elegendő Tanúnak.
29. Mohammed, Allah Prófétája. Akik vele vannak erősek a hitetlenek felett és könyörületesek egymás közt. Láthatod őket térdepelve, leborulva, vágyva Allah kiváltságát és megelégedését. Jegyeik arcaikon vannak a leborulások nyomaitól. Ez az ő példájuk a Tórában és példájuk az Evangéliumban: akár a mag, mi szárba szökell, majd megerősödik. Majd megvastagszik, és saját szárán megáll, (megtöltve) a szántóvető (szívét) csodálattal. És ez gyűlölettel tölti el a hitetleneket. Allah megígérte a megbocsájtást és a hatalmas bért azoknak, kik hisznek, jókat cselekszenek. [18]
| |||||
[1] This is best referred to the Treaty of Hudaybiyah, for which see the Introduction to this Surah. By this Treaty the Makkan Quraish, after many years of unrelenting conflict with Islam, at length recognised Islam as (what they thought) an equal power with themselves. In reality the door was then opened for the free spread of Islam throughout Arabia and thence through the world.
[1] A Szúra a Hudaybiyahi egyezségre utal, mellyel kapcsolatban a bevezető közöl részleteket. Ezzel az egyezménnyel Quraish elismerte az Iszlámot, ami felett nem tudott megsemmisítő győzelmet aratni az elmúlt években. Ezzel az elismeréssel és egyezménnyel út nyílt az Iszlám előtt, hogy Arábiában, majd az egész világon elterjedjen.
[2] See 40:55, and47:19. Any mistakes of the past were now rectified, and any future ones prevented by the free scope now offered, by the act of the Quraish Pagans themselves, to the recognition and free promulgation of Islam.
[2] Lásd 40:55 és 47:19. A múlt hibáit helyrehozta és a jövő bűneit megelőzte a békeszerződés, melyet az a szabadság jelentett, ami lehetővé tette az Iszlám szabad terjesztését Quraish pogányainak jóváhagyásával.
[3] The results were achieved by tranquility, calmness, and cool courage among the 1400 to 1500 unarmed men who accompanied the Prophet to Hudaybiyah and who were threatened with violence by the excited Quraish leaders of Makkah. There are visible forces which you see in the physical world. Men fight with armed forces, and the Muslims had to defend themselves with arms also, and not without success. But social, moral, and spiritual forces were fighting for them under Allah’s command, and they were the real forces that established the Message of Islam and the position of its Leader and Preacher.
[3] Az eredményeket a belső megnyugvás és lelki béke produkálta, melyet 1400-1500 fegyvertelen bátor férfi zarándok kiállása támogatott. Ők kísérték el a Prófétát erre a veszélyes útra, ahol eleinte Quraish feltett szándéka volt, hogy leszámoljon a Muszlimokkal. Vannak látható erők, melyek a fizikai világban érzékelhetők. Pl. emberek megtámadták a Muszlimokat, akiknek védekezniük kellett és nem is védekeztek a múltban sikertelenül. De ebben az ütközetben nem a fizikai hadtestek vettek részt, hanem a társadalmi, morális és spirituális hatalmak, melyek Allah által parancsolva kivívták a győzelmet. Ezt harcot a láthatatlan hadtest vívta meg, mely megalapozta az Iszlám Üzenetét és Vezetőjének, Szónokának pozícióját.
[4] This clause is coordinated to the previous clause, “‘That they may add Faith to their Faith”. The intervening words, “For to Allah … and Wisdom” are parenthetical. The third coordinate clause comes in the next verse, “And that He may punish…
[4] Ez és a következő versek bevezető sorai az előző vers „hogy gyarapodjanak hitükön felül,” folytatásaként olvasandók. A 4. vers „Allahé az Egek…” sora zárójeles közbeiktatásként értelmezendő. A harmadik illeszkedő gondolat a következő versben adódik hozzá az előzőekhez, „Hogy megbüntesse…” kezdettel.
[5] Assist and honour Him: most commentators agree that the pronoun ‘Him’ refers to Allah, while a few believe it refers to the Holy Prophet.
[5] „Támogassátok és becsüljétek Őt”: A legtöbb kommentátor megegyezik abban, hogy az „Őt” Allahra utal. Néhány hívő azonban a Prófétára érti.
[6] In the Hudaybiyah negotiations, when it was uncertain whether the Quraish would treat well or ill the Prophet’s delegate to Makkah, there was a great wave of feeling in the Muslim camp of 1400 to 1500 men. They came with great enthusiasm and swore their fealty to the Prophet, by placing hand on hand according to the Arab custom. This in itself was a wonderful demonstration of moral and material strength, a true Victory: it is called Baiat ur Ridhwan (Fealty of Allah’s Good Pleasure) in Islamic History. They placed their hands on the Prophet’s hand, but the Hand of Allah was above them, and He accepted their Fealty.
[6] A Hudaybiyahi tárgyalások alkalmával bizonytalan volt, miként kezeli Quraish a Próféta Mekkába küldött delegációját. Az 1400-1500 főt számláló fegyvertelen zarándok tömeget aggodalommal töltötte el távollétük. Teljes átszellemüléssel járultak a Próféta elé, hogy hűséget fogadjanak neki. Arab szokás szerint egymásra helyezték kezeiket. Ez önmagában is a morális és anyagi erő demonstrálásának csodálatos megnyilvánulása volt, egy Igazi Győzelem, amit a Baiath ur-Ridhwan (Allah Megelégedésére szóló Fogadalom) néven jegyzett fel az Iszlám Történelme. Kezeiket a Próféta kezére helyezték, de Allah is ráhelyezte felülről az Ő kezét, jelezve, hogy szentesíti a fogadalmat.
[7] When the Prophet started from Madinah on the Makkah journey which ended in Hudaybiyah, he asked all Muslims to join him in the pious undertaking, and he had a splendid response. But some of the desert tribes hung back and made excuses. Their faith was but lukewarm, and they did not want to share in any trouble which the Makkah might give to the unarmed Muslims on pilgrimage. Their excuse that they were engaged in looking after their flocks and herds and their families was an after-thought, and in any case made after the return of the Prophet and his party with enhanced prestige to Madinah.
[7] Amikor a Próféta elindult Mekkai útjára, ami Hudaybiyahnál tért véget, minden Muszlimot hívott a csatlakozásra és sokan hitbéli elkötelezettség alapon vele tartottak. Néhány sivatagi Arab törzs azonban visszamaradt. Hitük „langyos” volt, nem akartak olyan viszontagságba keveredni a Mekkaiakkal, amit fegyvertelenül kellett volna elszenvedniük zarándokokként. A nyájaikkal való foglalatosságra és családjaikra hivatkozva maradtak hátra. Kifogásaikat utólag adták elő, amikor a Próféta és a Muszlim zarándokok tömege megdicsőülve tértek vissza Medinába, így ők megszégyenültek mindenki előtt.
[8] Now comes out another motive behind the minds of the laggards. The journey for pilgrimage had no promise of war booty. If at any future time there should be a promise of booty they would come! But that is to reverse Allah’s law and decree. Jihad is not for personal gain or booty: see Surah 8. On the contrary Jihad is hard striving, in war and peace, in the Cause of Allah.
[8] Itt a hátramaradottak másik motivációjával találkozunk, a hadizsákmánnyal. A zarándokút nem ígért hadizsákmányt. Ha egy kivonulás korábban hadizsákmánnyal kecsegtetett, nyomban csatlakoztak! Ez viszont ellentétes Allah Törvényével. A Dzsihádnak nem lehet célja egyéni vagyonszerzés, hadizsákmány. Ezt a 8. Szúra szabályozza. Ellenkezőleg. A Dzsihád kemény küzdelem háborúban és békében egyaránt, Allah Ügyéért.
[9] While they are reproached for their supineness in the march which led to Hudaybiyah, where there was danger but no prospect of booty, they are promised, if they learn discipline, to be allowed to follow the Banner of Islam where (as happened later in the Persian and Byzantine Wars) there was real fighting with formidable and well- organized armies.
[9] A sivatagi Arabokat szemrehányás érte henyeségük és visszamaradásuk miatt a menetből, ami Hudaíbiyahnál ért véget. Előre nem lehetett tudni, hogy végződik a zarándoklat, inkább veszélyt ígért, hadizsákmányt semmi esetre sem. Elhangzott, hogy legközelebb csak akkor csatlakozhatnak hozzájuk, ha betartják az Iszlám Elveit (ahogy később a Perzsákkal és a Bizánciakkal folytatott háborúkban tették), amikor valóban félelmetes, magas szervezettségű seregekkel ütköztek meg.
[10] The blind, the maimed, and the infirm will of course be exempted from active compliance with the Call, but they can render such services as are within their power, and then they will not he excluded from the reward.
[10] A vak, béna és beteg, gyenge felmentést kapnak az aktív részvétel alól, de részt vehetnek olyan szolgálatban, melyet képességeikkel el tudnak látni és így ők is érdemük szerint részesülhetnek a jutalomból.
[11] The noun from the verb radhiya is Ridhwan (Good Pleasure); hence the name of this Baiat, Baiat ur Ridhwan, the Fealty of Allah’s Good Pleasure: see 48:10.
[11] A „Radiyah képzéséből származik a Ridhwan, azaz Megelégedés keresése, ami Isten engesztelését, megelégítését jelenti. Erről szólt a fogadalom melyet a hívők a Prófétának tettek, majd amit Allah megáldott, lásd 48:10.
[12] The gains so far seen from the Baiat and their calm and disciplined behaviour were certainly great: in the rapid spread of Islam, in the clearance from the Sacred House of the idolatrous autocracy, and in the universal acceptance of the Message of Allah in Arabia.
The first fruits of the Baiat were the victory or treaty of Hudaybiyah, the cessation for the time being of the hostility of the Makkan Quraish, and the opening out of the way to Makkah. These things are implied in the phrase, “He has restrained the hands of men from you.
[12] A Baiat, azaz fogadalom önmagában is hasznot hozott a hívők spirituális fejlődésében, ahogy fegyelmezetten, nyugodtan, a Prófétának engedelmeskedve egységet mutattak. Ettől kezdve az Iszlám gyorsan terjedt, a Sérthetetlen Szentély megtisztult a bálványoktól, Allah Üzenete ezt követően Arábia legtávolabbi zugába is eljutott.
A Baiat, (Fogadalom) első gyümölcse a Hudaybiyahi egyezmény, Mekka és Quraish véget vetett az ellenségeskedésnek, a város kapui megnyíltak a Muszlimok előtt. Ezt fejezi ki ez a verssor: „Visszatartotta rólatok az emberek kezét”.
[13] Other gains: these are usually referred to the later victories of Islam, but we must view them not merely in their political or material aspect, but chiefly in the rise of Islam as a world power morally and spiritually.
[13] További haszon: Az Iszlám későbbi győzelmei, tényezővé válása a világban, ami ekkor még nem volt belátható.
[14] Little incidents had taken place that might have plunged the Quraish and the Muslims from Madinah into a fight. On the one hand, the Quraish were determined to keep out the Muslims, which they had no right to do: and on the other hand, the Muslims, though unarmed, had sworn to stand together, and if they had counterattacked they could have forced their entrance to the Ka’bah, the centre of Makkah. But Allah restrained both sides from anything that would have violated the Peace of the Sanctuary, and after the Treaty was signed, all danger was past.
[14] Kisebb incidens történt, ami Quraish és a Muszlimok között majdnem véres összecsapáshoz vezetett. Még a békekötés előtt, a béketárgyalások idején, Quraish eltökélt szándéka volt, hogy a Muszlimokat kívül tartja Mekka határain, bár erre semmi joga nem volt. A Muszlimok fegyvertelenül, de hűségesküt téve mind, elhatározták, ha támadás éri őket, akkor Mekka Központjában a Kába köré őröltetik be magukat. Allah mindkét oldal indulatait lecsillapította, visszatartotta egymástól a harcoló kezeket és meggátolt mindent, ami a Szent Hely Békéjét megzavarta volna. Az egyezmény megkötése után elhárult a veszély.
[15] The Muslims from Madinah had brought the animals for sacrifice with them, and had put on the Ihram or pilgrim’s garb (see 2:197), but they were not only prevented from entering Makkah, but were also prevented from sending the sacrificial animals to the place of sacrifice in Makkah, as they could have done under 2:196. The sacrifice was therefore actually offered at Hudaybiyah.
There were at the time in Makkah believing Muslims, men and women, and the faith of some of them was unknown to their brethren from Madinah. Had a fight taken place in Makkah, even though the Muslims had been successful, they would unwittingly have killed some of these unknown Muslims, and thus would unwittingly have been guilty of shedding Muslim blood. This was prevented by the Treaty.
By preventing a fight He saved many valuable lives, not only of Muslims but also of some who became Muslims afterwards and served Islam. He grants His Mercy on far higher standards than man in his limited horizon can see.
If the party from Madinah could have distinguished Muslims from non-Muslims among the Makkans, they might have been allowed to enter and punish the pagan Quraish for their inordinate vanity and gross breach of the unwritten law of the land. But in the actual circumstances the best solution was the Treaty of Hudaybiyah.
[15] A Muszlimok Medinából magukkal hozták áldozati állataikat, felöltötték zarándokleplüket, az Ihramot (lásd 2:197), de nem csak az ő belépésüket tiltották meg Mekkába, hanem az áldozati állatokat sem tudták beküldeni az áldozat helyére, ahogy azt tenniük kellet volna, lásd 2:196. Így az áldozat Hudaiybiyahban lett felajánlva.
Ebben az időben Mekkában voltak olyan Muszlim férfiak és nők, akik ismeretlenek voltak a Medinaiak előtt. Ha kitört volna a harc Mekkában, még a Muszlimok sikere ellenére is számos, számukra ismeretlen Mekkai Muszlimot ölhettek volna meg akaratlanul, akiknek vére a Muszlimok lelkén száradt volna. A békeegyezmény ettől is megmentette őket.
A harcok megakadályozásával, Allah sok értékes életet mentett meg, nem csak Muszlimokat, hanem olyanokat is, akik később lettek Muszlimok és felbecsülhetetlen érdemeket szereztek az Iszlám történelmében. Allah a kegyelmét olyan térben adja, aminek összefüggéseit az ember nem láthatja be
Ha a Medinaiak meg tudták volna különböztetni a Muszlimokat a nem Muszlimoktól a Mekkaiak között, bizonyos, hogy Allah megengedte volna, hogy a Pogány Quraish elnyerje méltó büntetését a zsarnokságáért és a föld íratlan szabályainak megszegéséért. Ennek ellenére nem ez, hanem a Hudybiyahi egyezmény került tető alá, ami ebben a helyzetben a legjobb megoldás volt.
[16] While the Unbelievers were blustering and excited, and meticulously objected to introductory words such as “In the name of Allah, Most Gracious, Most Merciful (they did not like the titles), the Prophet remained calm and collected, and got the substance of their demands embodied in the Treaty without worrying about words. Even though the terms of the Treaty appeared to the companions, at first, to be unfair to Muslims, they remained faithful to their Leader and showed trust in his better judgment, a trust that was vindicated by the events that followed.
[16] Míg a hitetlenek hangoskodtak, izgatottak voltak, minden erőfeszítésüket azokba az apró részletbe fektették, melyeket a bevezető szavakban láttak meg, mint „a Mindenható és Kegyelmes Allah nevében,” (nem tetszett nekik a cím), a Próféta nyugodt, összeszedett maradt és minden erőfeszítés nélkül átvitte akaratát a szöveg tárgyi részébe, ami a Szerződés alapját képezte. Annak ellenére, hogy a Próféta követői néhány pontot első látásra nem tartottak minden szempontból igazságosnak Muszlim szempontból, hűségesek maradtak vezetőjükhöz és elfogadták ítéletét.
[17] The Prophet had had a dream that he had entered the Sacred Mosque at Makkah, just before he decided on the journey which resulted in the Treaty of Hudaybiyah. By it he and his people could enter next year without the least molestation and in the full customary garb, with head shaved or hair cut short, and all the customary minor rites of pilgrimage.
[17] A Próféta, mielőtt Medinából arra az útra vonult volna ki, mely Hudeybiyáhban végződött, álmot látott, melyben belépett Mekkában a Sérthetetlen Szentélybe. A békekötés után az álom valóra vált, egy évre rá a Muszlimok gondtalanul be tudtak lépni zarándok öltözékben, borotvált fejjel, vagy rövidre vágott hajjal a Szentélybe és el tudták végezni a zarándoklat hivatalos szertartását.
[18] The traces of their earnestness and humility are engraved on their faces, i.e., penetrate their inmost being, the face being the outward sign of the inner man. If we take it in its literal sense, the traces might mean the marks left by repeated prostration on their foreheads.
In the Book of Moses in the Pentateuch, the posture of humility in prayer is indicated by prostration: e.g., Moses and Aaron “fell upon their faces”, Numbers 16:22.
The similitude in the Gospel is about how the good seed is sown and grows gradually, even beyond the expectation of the sower: “the seed should spring and grow up, he knoweth not how; for the earth bringeth forth fruit of herself; first the blade, then the ear, after that the full corn in the ear”: Mark 4:27-28.
Thus Islam was preached by the holy Prophet;
[18] Komolyságuk és alázatuk jelei arcaikon vannak. Két dolog jelenik meg. A spirituális eltökéltség és belső béke felszínre jutása az arcon. A másik a fizikai jel, a gyakori imádkozás, leborulás jele a homlokon, amivel a földet érinti a hívő.
Mózes Öt Könyvében több helyen találkozunk Mózes és Áron földre borulásával, pl. Számok 16:22. „Ők pedig arcukra borulának…”
Az Evangéliumi példabeszéd a magról, mi a szántóvető várakozásán túl megerősödik és nő, így szól: „… [19]a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja miképpen. [20]Mert magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes buzát a kalászban.” Márk 4:27-28.
Ekképpen hirdette az iszlámot a Próféta.
