| |||||
| |||||
Name
The Surah takes its name from the word Lahab in the first verse.
Period of Revelation
Although the commentators have not disputed its being a Makki Surah, yet it is difficult to determine in which phase of the life at Makkah precisely it was revealed. However, in view of Abu Lahab’s role and conduct against the Holy Prophet’s message of Truth, it can be assumed that it must have been revealed in the period when he had transgressed all limits in his mad hostility to him, and his attitude was becoming a serious obstruction in the progress of Islam. It may well have been revealed in the period when the Quraish had boycotted the Holy Prophet (upon whom be peace) together with the people of his clan and besieged them in Shi’b Abi Talib, and Abu Lahab was the only person to join with the enemies against his own relatives. The basis of this assumption is that Abu Lahab was the Holy Prophet’s uncle, and public condemnation of the uncle by the tongue of the nephew could not be proper until the extreme excesses committed by the uncle had become visible to everyone. If the Surah had been revealed before this, in the very beginning, the people would have regarded it as morally discourteous that the nephew should so condemn the uncle.
Background
This is the only place in the Quran where a person from among the enemies of Islam has been condemned by name, whereas in Makkah as well as in Madinah, after the migration, there were many people who were in no way less inimical to Islam and the Prophet Muhammad (upon whom be Allah’s peace and blessings) than Abu Lahab. The question is, what was the special trait of the character of this person, which became the basis of this condemnation by name? To understand that it is necessary that one should understand the Arabian society of that time and the role that Abu Lahab played in it.
In ancient days since there prevailed chaos and confusion, bloodshed and plunder throughout Arabia, and the condition for centuries was that a person could have no guarantee of the protection of life, honor and property except with the help and support of his clansmen and blood relations, therefore silah rehmi (good treatment of the kindred) was esteemed most highly among the moral values of the Arabian society and breaking off of connections with the kindred was regarded as a great sin. Under, the influence of the same Arabian tradition when the Holy Prophet (upon whom be peace) began to preach the message of Islam, the other clans of Quraish and their chiefs resisted and opposed him tooth and nail, but the Bani Hashim and the Bani al-Muttalib (children of al-Muttalib, brother of Hashim) not only did not oppose him but continued to support him openly, although most of them had not yet believed in his Prophethood. The other clans of Quraish themselves regarded this support by the blood relations of the Holy Prophet as perfectly in accordance with the moral traditions of Arabia. That is why they never taunted the Bani Hashim and the Bani al-Muttalib in that they had abandoned their ancestral faith by supporting a person who was preaching a new faith. They knew and believed that they could in no case hand over an individual of their clan to his enemies, and their support and aid of a clansman was perfectly natural in the sight of the Quraish and the people of Arabia.
This moral principle, which the Arabs even in the pre-Islamic days of ignorance, regarded as worthy of respect and inviolable was broken only by one man in his enmity of Islam, and that was Abu Lahab, son of Abdul Muttalib. He was an uncle of the Holy Prophet, whose father and he were sons of the same father. In Arabia, an uncle represented the father especially when the nephew was fatherless. The uncle was expected to look after the nephew as one of his own children. But this man in his hostility to Islam and love of kufr trampled all the Arab traditions under foot.
The traditionists have related from Ibn Abbas with several chains of transmitters the tradition that when the Holy Prophet was commanded to present the message of Islam openly, and he was instructed in the Quran to warn first of all his nearest kinsfolk of the punishment of God, he ascended the Mount, Safa one morning and called out aloud: Ya sabahah (O, the calamity of the morning!). This alarm in Arabia was raised by the person who noticed early at dawn an enemy tribe advancing against his tribe. When the Holy Messenger made this call, the people inquired as to who had made the call. They were told that it was Muhammad (upon whom be Allah’s peace). There the people of all the clans of Quraish rushed out. Everyone who could, came. He who could not, sent another one for himself. When the People had assembled, the Holy Messenger calling out each clan by name, viz. O Bani Hashim, O Bani Abdul Muttalib, O Bani Fihr, O Bani so and so, said: “If I were to tell you that behind the hill there was an enemy host ready to fall upon you, would you believe me?” The people responded with one voice, saying that they never had so far experienced a lie from him. The Holy Prophet said: “Then I warn you that you are heading for a torment.” Thereupon, before anyone else could speak, Abu Lahab, the Holy Prophet’s uncle, said: “May you perish! Did you summon us for this?” Another tradition adds that he picked up a stone to throw at the Holy Prophet. (Musnad Ahmad, Bukhari, Muslim, Tirmidhi, Ibn Jarir, and others).
According to Ibn Zaid, one day Abu Lahab asked the Holy Prophet: “If I were to accept your religion, what would I get?” The Holy Prophet replied: “You would get what the other believers would get.” He said: “Is there no preference or distinction for me?” The Holy Prophet replied: “What else do you want?” Thereupon he said: “May this religion perish in which I and all other people should be equal and alike!” (Ibn Jarir).
In Makkah Abu Lahab was the next door neighbor of the Holy Prophet. Their houses were separated by a wall. Besides him, Hakam bin As (Father of Marwan), Uqbah bin Abi Muait, Adi bin Hamra and Ibn al-Asda il-Hudhali also were his neighbors. These people did not allow him to have peace even in his own house. Sometimes when he was performing the Prayer, they would place the goat’s stomach on him; sometimes when food was being cooked in the courtyard, they would throw filth at the cooking pot. The Holy Prophet would come out and say: “O Bani Abdi Manaf, what kind of neighborliness is it?” Abu Lahab’s wife, Umm Jamil (Abu Sufyan’s sister), had made it a practice to cast thorns at his door in the night so that when he or his children came out of the house at dawn, they should run thorns in the foot. (Baihaqi, Ibn Abi Hatim, Ibn Jarir, Ibn Asakir, Ibn Hisham).
Before the proclamation of Prophethood, two of the Holy Prophet’s daughters were married to two of Abu Lahab’s sons, Utbah and Utaibah. After his call when the Holy Prophet began to invite the people to Islam, Abu Lahab said to both his sons:” I would forbid myself seeing and meeting you until you divorced the daughters of Muhammad (upon whom be Allah’s peace and blessings).” So, both of them divorced their, wives.
Utaibah in particular became so nasty in his spitefulness that one day he came before the Holy Prophet and said: “I repudiate An-najmi idha hawa and Alladhi dana fatadalla” and then he spat at him, but his spital did not fall on him. The Holy Prophet prayed: “O God, subject him to the power of a dog from among Your dogs.” Afterwards, Utaibah accompanied his father in his journey to Syria. During the journey the caravan halted at a place which, according to local people, was visited by wild beasts at night. Abu Lahab told his companions, the Quraish: “Make full arrangements for the protection of my son, for I fear the curse invoked by Muhammad (upon whom be Allah’s peace) on him.” Accordingly, the people made their camels sit all around Utaibah and went to sleep. At night a tiger came which crossed the circle of the camels and devoured Utaibah tearing him to pieces. (Ibn Abdul Barr: Al-Istiab; Ibn Hajar: Al- Isabah; Abu Nuaim al-Isfahani: Dalail an-Nubuwwat; As-Suhaili: Raud al-Unuf. But this much is confirmed that after the conquest of Makkah, Utbah embraced Islam and took the oath of allegiance at the Holy Prophet’s hand).
Abu Lahab’s wickedness can be judged from the fact that when after the death of the Holy Prophet’s son Hadrat Qasim, his second son, Hadrat Abdullah, also died, this man instead of joining with his nephew in his bereavement, hastened to the Quraish chiefs joyfully to give them the news that Muhammad (upon whom be Allah’s peace and blessings) had become childless that night. This we have already related in the commentary of Surah Al-Kauthar.
Wherever the Holy Prophet went to preach his message of Islam, this man followed him and forbade the people to listen to him. Rabiah bin Abbad ad- Dill has related: “I was a young boy when I accompanied my father to the face of Dhul-Majaz. There I saw the Holy Messenger (may peace be upon him) who was exhorting the people, saying: ‘O people, say: there is no deity but Allah, you will attain success.’ Following behind him I saw a man, who was telling the people, `This fellow is a liar: he has gone astray from his ancestral faith.’ I asked; who is he? The people replied: He is his uncle, Abu Lahab.” (Musnad Ahmad, Baihaqi).
In the 7th year of Prophethood, when all the clans of Quraish boycotted the Bani Hashim and the Bani al-Muttalib socially and economically, and both these clans remaining steadfast to the Holy Prophet’s support, were besieged in Shib Abi Talib, Abu Lahab was the only person, who sided with the disbelieving Quraish against his own clan. This boycott continued for three years, so much so that the Bani Hashim and the Bani al-Muttalib began to starve. This, however, did not move Abu Lahab. When a trade caravan came to Makkah and a besieged person from Shib Abi Talib approached it to buy some article of food, Abu Lahab would shout out to the merchants to demand a forbidding price, telling them that he would make up for any loss that they incurred. Thus, they would demand exorbitant rates and the poor customer had to return empty handed to his starving children. Then Abu Lahab would purchase the same articles from them at the market rates. (Ibn Sa’d, Ibn Hisham).
On account of these very misdeeds this man was condemned in this Surah by name, and there was a special need for it. When the Holy Prophet’s own uncle followed and opposed him before the Arabs who came for hajj from outside Makkah, or gathered together in the fares held at different places, they regarded it as against the established traditions of Arabia that an uncle should run down his nephew without a reason, should pelt stones at him and bring false accusations against him publicly. They were, therefore, influenced by what Abu Lahab said and were involved in doubt about the Holy Prophet (upon whom be peace). But when this, Surah was revealed, and Abu Lahab, filled with rage, started uttering nonsense, the people realized that what he said in opposition to the Holy Prophet was not at all reliable, for he said all that in his mad hostility to his nephew.
Besides, when his uncle was condemned by name, the people’s expectation that the Holy Messenger (upon whom be peace) could treat some relative leniently in the matter of religion was frustrated for ever. When the Holy Messenger’s own uncle was taken to task publicly the people understood that there was no room for preference or partiality in their faith. A non-relative could become a near and dear one if he believed, and a near relation a non-relative if he disbelieved. Thus, there is no place for the ties of blood in religion.
| |||||
Elnevezés
A címet az első vers adja.
A kinyilatkoztatás ideje
Még akkor is, ha egyetértés van a Szúra Mekkai eredetét illetően, azt azonban nehéz behatárolni, hogy azon belül melyik időszakra eshet születése. Abu Lahab szerepét és a Próféta küldetésével kapcsolatos viselkedését tekintve, valószínű, hogy akkor nyilatkoztathatott ki, amikor szembenállása minden határt áthágott, szinte őrületbe kergette Iszlám elleni gyűlölete. Ez arra az időre esett, amikor Quraish bojkottot hirdetett a Próféta (béke reá) ellen és híveivel, klánjával együtt beszorultak Shi’b Abi Talib-ba, ami köré Quraish ostromgyűrűt vont. Abu Lahab volt a Próféta egyetlen rokona, aki az ellenséghez csatlakozott. Abu Lahab a Próféta nagybátyja volt. Egy nagybácsi elítélése nyilvánosan nem lenne szép egy unokaöcs részéről, ha az nem tenne extrém túlkapásokat ellene, ami mindenki számára tapasztalható. Ha a Szúra korábbi szakaszban nyilatkoztatott volna ki, akkor az emberek okkal tarthatták volna morális értelemben elítélhetőnek, hiszen egy unokaöcsnek nem illik ilyen hangnemben beszélni a nagybátyjáról.
Háttér
Ez az egyetlen hely a Koránban, ahol egy személyt név szerint elítélnek az Iszlám ellenségeként. Mekkában és Medinában számos más név is beírta magát az Iszlám ellenségeinek névsorába, mégis Abu Lahab nevével senki nem tud versengeni. Mi az, ami Abu Lahab-ot ennyire különlegessé teszi? Ahhoz, hogy megértsük, ismernünk kell Arábia akkori társadalmát és ebben Abu Lahab szerepét.
Az ősi időkben Arábiát elöntötte a káosz, amerre a szem ellátott viszályok, vérontás jellemezték a viszonyokat századokon keresztül. Senki sem garantálhatta egy másik életét, méltóságát és vagyonát. Csak egy törzs védelme, vagy családi kötelék jelenthetett oltalmat. Ezért a silah rehmi (hozzátartozói védelem) képviselte a morális értékek legerősebbikét. A hozzátartozói kötelék megszakítása ezért hatalmas bűnnek számított. Az Arab hagyományok befolyására Quraish és főemberei, más klánokkal együtt, foggal-körömmel ellenálltak a Próféta (béke reá) Iszlám hívásának, de Banu Hashim és Banu Muttalib (Hashim fivérei és Muttalib gyermekei) nem hogy nem ellenezték, de egyenesen támogatták a Prófétát annak ellenére, hogy többségük nem hitt a Próféciában. Quraish többi klánja úgy tekintett a vérségi alapon történő támogatásra, melyet a Próféta saját családjától kapott, mint ami a világ legtermészetesebb dolga, hiszen szinkronban van hagyományaikkal. Ezért senki nem sértegette, vagy gúnyolta Bani Hashimot és Bani Muttalibot azon az alapon, hogy elhagyták őseik szokását és egy olyan személyt támogatnak, aki új vallást hirdet. Nem várták el, hogy a klán kiszolgáltassa saját tagját az ellenségnek. Családtagjuk támogatása és védelme természetes volt Quraish és Arábia többi klánja szemében.
Ezt az elvet, melyet az Arabok az Iszlám előtt, nagy becsben és sérthetetlennek tartottak, szegte meg vehemens iszlám ellenessége miatt Abu Lahab, Muttalib fia. A Próféta atyja és ő ugyanannak a férfinak voltak fiai. Arábiában a nagybácsi lépett az apa helyére, ha az meghalt és kötelessége volt úgy tekinteni unokaöccsére, mintha vér szerinti édes fia lenne. Ez az ember, viszont az Iszlám ellen érzett gyűlölete és a Kufr (hitetlenség) imádata miatt képes volt lábbal taposni az Arab szokásokon.
Hadiszok gyűjtői utalnak Ibn Abbasra számos hivatkozási láncon keresztül, aki beszámol arról, hogy a Prófétának megparancsolták, ismertesse nyilvánosan az Iszlám üzenetét. Ő előadta, hogy a Korán tanítása szerint a legközelebbi hozzátartozót kell először figyelmeztetni Isten büntetésére. Majd felmászott Safa Hegyére és nekiállt hangosan szólítani: Ya sabaha (Ó, reggeli balsors!) Ezt a kiáltást kellett hallatni Arábiában akkor, ha valaki riadóztatni akarta saját törzsét, egy reggeli órákban rájuk leselkedő idegen támadás miatt. Amikor a Próféta elkiáltotta magát, a polgárok kíváncsiak voltak, ki riadóztatta őket. Elterjedt a híre, hogy Mohammed (béke reá) volt. Quraish összes klánjai összegyülekeztek. Aki tudott, mind jött, aki nem tudott, küldött maga helyett mást. Amikor az emberek összejöttek, a Próféta minden klánt a nevén szólított: „Ó, Bani Hashim, ó, Bani Muttalib, ó, Bani Fihr, stb., majd így szólt: Ha azt mondanám, hogy a szikla mögött ellenség lapul, hogy rátok vesse magát, elhinnétek?” Az emberek egyhangúan azt válaszolták, hogy ekkora hazugságot, még nem hallottak. Majd a Próféta így folytatta: „Akkor figyelmeztetlek titeket, hogy kínszenvedéssel néztek szembe.” Mielőtt bárki meg tudott volna szólalni, Abu Lahab, a Próféta nagybátyja így szólt: „Pusztulnál el! Ezért csődítettél minket össze?” Egy másik Hadisz szerint Abu Lahab felvett egy követ és megdobta vele a Prófétát. (Ahmad, Bukhari, Muslim, Tirmidhi, Ibn Dzsarir és mások).
Ibn Zaid szerint egy napon Abu Lahab megkérdezte a Prófétát: „Ha elfogadnám a vallásodat, mit kapnék?” A Próféta így válaszolt: „Azt kapnád, amit a többi hívő.” Erre ő: „Nem részesülnék megkülönböztetésben, vagy kiváltságban?” Mire a Próféta: „Mi mást akarsz?” Erre Abu Lahab: „Pusztuljon az a vallás, ahol nekem másokkal egyenlőnek kell lennem!” (Ibn Dzsarir).
Mekkában Abu Lahab a Próféta közvetlen szomszédja volt. A két házat egy fal választotta el. Rajta kívül még Hakam bin As (Marwan apja), Uqbah bin Abi Muait, Adi bin Hamra és Ibn al-Asda il-Hudhali voltak a szomszédjai. Ezek az emberek, még saját házában sem hagyták a Prófétát nyugton. Volt, amikor imája közben egy kecske gyomrát dobták rá, vagy ha az udvaron főztek, akkor az edényekbe piszkot szórtak. Ilyenkor a Próféta csak ennyit mondott: „Ó, Bani Abdi Manaf! Milyen szomszédság ez?” Abu Lahab felesége, Umm Dzsamil (Abu Sufiyan nővére) tüskéket szokott elszórni éjjelente a Próféta kapujában. Mikor ő vagy a gyerekek hajnalban kijöttek a házból, tüske ment a lábukba. (Baihaqi, Ibn Abi Hatim, Ibn Dzsarir, Inóbn Askar, Ibn Hisham).
A Prófécia bejelentése előtt a Próféta két leánya feleségül ment Abu Lahab két fiához, Utbah-hoz és Utaibah-hoz. Amikor a Próféta elkezdte hívását az Iszlámra, Abu Lahab így szólt fiaihoz: „Elzárkózom attól, hogy lássalak titeket, vagy találkozzam veletek mindaddig, míg el nem váltok Mohammed (béke reá) lányaitól.” Majd mindketten elváltak feleségeiktől. Utaibah-ot rosszindulat fűtötte. Egy napon a Próféta elé állt és így szólt: „Megtagadom: An-nadzsmi idha hawa. (A csillag, ha letűnik… 53. An-Nadzsm, Csillag)”, majd ráköpött a Prófétára, de nem érte el. A Próféta fohászt mondott: „Ó, Istenem! Tedd ki őt egy kutya támadásának a Te kutyáid közül.”
Utaibah elkísérte apját Szíriába. Az út során a karaván megállt egy helyen, ahol a helyi emberek szerint éjjel vadállatok jártak. Abu Lahab figyelmeztette társait: „Tegyetek meg mindent fiam védelmében, mert félek, hogy Mohammed átka fog rajta!”. Az emberek a tevéket Utaibah köré fektették le, majd lefeküdtek. Az éjjel egy tigris átvetette magát a tevék körén, darabokra tépte Utaibah-t és felfalta őt. (Ibn Abdul Barr: Al-Istiab; Ibn Hajar: Al- Isabah; Abu Nuaim al-Isfahani: Dalail an-Nubuwwat; As-Suhaili: Raud al-Unuf. A másik fiú, Utbah Mekka visszafoglalásakor felvette az Iszlámot és hűségfogadalmat tett a Prófétának.)
Amikor a Próféta fia, Qasim halála után elvesztette második fiát, Abdullaht is, ahelyett, hogy osztozott volna unokaöccse gyászában, Abu Lahab a Quraish főemberekhez sietett, elújságolva nekik az örömhírt: Mohammed az éjszaka fiú utód nélkül maradt. Ez az eset az Al-Kauthar (108. Szúra, Bőség) kommentárjában részletesen szerepel.
Bárhova is ment a Próféta Iszlámot hirdetni, Abu Lahab követte és megakadályozta az embereket abban, hogy hallgassák. Rabiah bin Abbad ad-Dill ezt közölte: „Még kisfiú voltam, amikor elkísértem apámat Dhul-Madzsaz-ba. Ott láttam a Prófétát (béke reá) az emberekhez szólni: Ó emberek! Nincs más Isten, csak Allah és Nála a boldogulás! Láttam, hogy követi őt egy másik ember, aki így szólt a tömeghez: Ez a fickó hazudik! Letért ősei hitéről! Megkérdeztem, ki ez az ember? Az emberek azt válaszolták: Abu Lahab.” (Ahmad, Baihaqi).
A Prófécia hetedik évében minden Quraish klán bojkottot hirdetett Bani Hashim és Bani Muttalib ellen. Elzárták őket gazdasági és társadalmi kapcsolataiktól. A két bojkott alá vett klán mindvégig kitartott a Próféta támogatása mellett, még akkor is, amikor Shib Abi Talibot az ellenség gyűrűbe zárta. Abu Lahab volt az egyedüli, aki ebből a klánból Quraish oldalán saját vérei ellen lépett fel. A bojkott három éve alatt éhínség kínozta Bani Hashimot és Bani Muttalibot. Ez Abu Lahabot nem érintette. Amikor egy kereskedelmi karaván közeledett Mekka felé és a bojkott alá vett Shib Abi Talibból páran élelmet akartak venni tőlük, Abu Lahab ráförmedt a kereskedőkre, hogy nem adhatnak el nekik árut. Inkább ő megveszi tőlük magasabb áron minden portékájukat. Ezért a kereskedők olyan áron kínálták az élelmet, hogy az éhezők nem tudták azt megvenni és üres kézzel tértek vissza családjaikhoz. (Ibn Sa’d, Ibn Hisham).
Ezek után nem csoda, hogy Abu Lahabot név szerint említi a Szúra, aminek további üzenete is van. Amikor az Arabok Mekkán kívülről a városba érkeztek és szembesültek Abu Lahab átkaival, melyeket unokaöccsére szór, meghökkentek, mert mindez szembe ment szokásaikkal. Viselkedése az ellenkező hatást váltotta ki. Mivel az unokaöccse nem reagált és finoman tudomást sem vett nagybátyja üzelmeiről, egyre többen Mohammeddel (béke reá) szimpatizáltak. Amikor ez a Szúra megszületett, Abu Lahabot őrületbe kergette saját gyűlölete. Nem volt beszámítható, senki sem adott hitelt szavainak.
A Szúra azt is üzeni, hogy a vérségi kapcsolatok és a hit által szőtt testvériség sok esetben nem fedi egymást. A Muszlimok ebből tudhatták, hogy ami a Próféta saját családjában példaértékű, azt nekik is követniük kell. Prioritásukban a családi és vérségi kapcsolatok fontosak ugyan, de nem pótolhatják a hitbéli szövetséget.
| |||||||||||||||||||
In the name of God, Most Gracious, Most Merciful
A Mindenható és Könyörületes Allah nevében
1. Pusztuljon Abu Lahab két keze és pusztuljon ő maga [1]!
2. Nem segít rajta vagyona, s mit elnyert!
3. Nemsoká a Pokol lobogó lángjain perzselődik!
4. Asszonya a rőzsehordó [2]!
5. A nyakában kötél van pálmarostból!
| |||||
[1] Abu Lahab, “Father of Flame”, was the nickname of an uncle of the Holy Prophet, from his fiery hot temper and his ruddy complexion. He was one of the most inveterate enemies of early Islam. When the holy Prophet called together the Quraish and his own kith and kin to come and listen to his preaching and his warning against the sins of his people, the “Father of Flame” flared up and cursed the Holy Prophet, saying “Perdition to thee!” His words were futile, but his power and strength were equally futile. The star of Islam rose higher and higher every day, and its persecutors dwindled in strength and power. Many of the leaders of persecution perished at Badr, and Abu Lahab himself perished a week after Badr, consumed with grief and his own fiery passions. Verse 3 was prophetic of his end in this very life, though it also refers to the Hereafter.
[1] Abu Lahab, a név jelentése „a láng apja”, ami nyilván ragadványnév és lobbanékony természetére utal. A Próféta egyik nagybátyja volt, aki az Iszlám elvetemült ellenségeként lépett fel. Amikor a Próféta összehívta Quraisht, hogy ismertesse velük a tanításokat, a „láng apja” kitört és csak ennyit mondott unokaöccsének: „Kárhozz el!” Szavai és tettei hiábavalók voltak. Az Iszlám csillaga magasba emelkedett és egykori üldözőinek ereje elfogyott. Akik korábban ádáz üldözők voltak, többségükben a Badri csatában életüket vesztették, Abu Lahab a csata után egy héttel halt bele abba a gyűlöletbe, ami az évek során felemésztette őt.
[2] Abu Lahab’s wife was a woman of equally passionate spite and cruelty against the sacred person of the Holy Prophet. She used to tie bundles of thorns with ropes of twisted palm-leaf fibre and carry them and strew them about on dark nights in the paths which the Prophet was expected to take, in order to cause him bodily injury. “To carry firewood” may also be symbolical for carrying tales between people to embroil them. This was also one of her vices. But she was laying up for herself another kind of Fire and another kind of Rope, the Fire of Punishment, and the Rope of Slavery to Evil.
[2] Abu Lahab felesége éppolyan szenvedéllyel fordult a Próféta ellen, mint férje. Pálmarostból olyan kötelet font, amibe szúrós töviseket helyezett el. Azért, hogy sérüléseket okozzon neki, ezt helyezte a Próféta útjába a hajnali szürkületben, amikor ő sétálni szokott. Közismert pletykafészek és intrikus volt. De ha már a szimbolikánál maradunk, a Kötéltől a Túlvilágon sem szabadul, mely saját Pokolbéli rabszolgaságát fogja jelenteni.
